kollár ferenc
kék elégia
volt egy nyár
amikor a kék nem szín volt
hanem ígéret
az ég nem fölöttünk volt
hanem bennünk
fehér ruhád mint
vitorla világított
hosszú hajad mozgott
mint a víz felszíne szél előtt
és én azt hittem
ha hipnotikusan nézem
megáll és betakarja meztelen hátad
kalapod árnyéka
eltakarta a szemed
de nem takarta el azt
amit már akkor tudtam
hogy örökre szeretlek
azóta agyamban
festem azt a nyarat
a tenger kékje egy árnyalattal
mindig halványabb
és soha nem sikerül
úgy megfesteni a hiányodat
ahogy az fáj nekem
verseket írok rólad
de mind hazug egy kicsit
mert még szebbé akarlak tenni
annál ami voltál
zenét hallgatok
hátha visszahoz
de a dallamok csak megmutatják
mennyire süketnéma vagyok
hajótöröttek lettünk mindketten
mert nem minden szerelem
akar jövőt
van amelyik
csak igaz akar lenni
egyetlen pillanatig
