A Sugárút padján
A kép 1970. június 24-én, szerda délután négy órakor készült Szabadkán, a Sugárút elején, egy padon, azon a régi, nyári délutánon, amikor az ember még nem tudja, hogy amit most lát, amit most megőriz, amit most egyetlen kattanással kiszakít az időből, az egyszer majd nem egyszerű fénykép lesz, hanem életének egyik legfontosabb bizonyítéka.
Nyár volt. Szabadkai nyár.
Nem harsány, nem ünnepi, nem nagy szavakat kívánó nyár, hanem az a csendesebb, lombárnyékos, délutáni nyár, amikor a fák között lassabban jár a fény, amikor a Sugárút fölött mintha puhábban hajolna össze az ég és a város, s amikor az ember még nem sejti, hogy egy pad, egy lány, egy szemüveg mögül felnéző tekintet és egy fiatal férfi remegő szíve egyszer majd egész életének kezdőpontjává válik.
A fotón egy tizenhét éves diáklány – Masa Erzsike látható. Rajta a fotós szemüvege.
Az arcán még ott van a kamaszlányok zártsága, az a finom, alig megfejthető titok, amely egyszerre védekezés és játék, szemérmesség és kihívás, de a tekintetében már van valami egészen más is: valami korán érkező komolyság, valami mély, szelíd erő, mintha ez a fiatal lány már akkor is tudott volna valamit az életről, amit a fényképezőgép mögött álló fiú még csak tanult. A szemüveg lejjebb csúszik az orrán, a keze az arcát fogja, s ez a mozdulat egyszerre gyermeki és végzetes, mintha csak egy játékos pillanat volna, mégis úgy marad meg, mint egy egész sors előszava.
A fényképet Kollár Ferenc készítette.
Huszonegy éves újságíró volt akkor, fiatal, nyugtalan, kíváncsi, tele szavakkal, tervekkel, mondatokkal, amelyek még keresték a helyüket a világban. Négy hónapja ismerték egymást. 1970. március 8-án találkoztak először a szabadkai Városháza díszlépcsőjén, azon a lépcsőn, amely akkor talán csak városi kőnek látszott, később azonban már úgy állt az emlékezetben, mint egy életre szóló történet első foka. Mert vannak helyek, amelyek nem azért fontosak, mert szépek, hanem azért, mert egyszer valaki ott lép be az életünkbe, és attól kezdve a város térképe többé nem ugyanaz.
A Sugárúton azon a júniusi délutánon nem voltak egyedül. Velük voltak a barátaik is: Bacsity Sztevó és Tumbász Matil. Ott voltak a nevetések, a fiatalság könnyűsége, a baráti jelenlét biztonsága, és ott volt valami kimondatlan feszültség is, amelyet talán akkor még senki sem nevezett nevén. Ők sem tudhatták pontosan, hogy nem egy egyszerű séta, nem egy fénykép készülése, nem egy délutáni találkozás tanúi, hanem annak a pillanatnak, amikor két fiatal ember életében a játék egyszerre komollyá válik, és a szív olyan döntést hoz, amelynek súlyát csak évtizedek múlva lehet igazán megérteni.
Mert a kép elkészítése után Feri megkérte Erzsike kezét. Nem ünnepi asztal mellett. Nem nagy közönség előtt. Nem gyűrűk, beszédek és előre megírt mondatok biztonságában.
Hanem Szabadkán, a Sugárút elején, egy padon, a délutáni fényben, barátok jelenlétében, abban a korban, amikor az ember még nagyon fiatal, s a világ szemében talán túlságosan is fiatal ahhoz, hogy végleges dolgokat mondjon, de a szív néha előbb tudja az igazságot, mint az évek. A szív nem mindig várja meg, amíg minden szabályos lesz. Néha csak felismer valakit, és azt mondja: ő az. Nem holnap. Nem egyszer majd. Hanem most.
És Erzsike később valóban Feri felesége lett. Negyvenkilenc évig voltak együtt. Majdnem fél évszázadon át.
Egy egész életnyi időn keresztül hordozta őket ugyanaz a történet, amely ott, a Városháza lépcsőjén kezdődött, és azon a Sugárúti padon kapott először kimondott formát. Később jöttek a napok, az évek, a közös otthon, a munka, a gondok, az örömök, a betegségek, az ünnepek, a veszteségek, az ismétlődő reggelek, az elhallgatott fáradtságok, a kis mozdulatok, amelyekből egy házasság valódi anyaga összeáll. Mert a hosszú szerelem nemcsak a nagy pillanatokból él, hanem abból is, hogy két ember újra és újra egymás mellett marad, akkor is, amikor már nem a nyári délután beszél helyettük, hanem a mindennapok csendes, nehéz hűsége.
Ezért ez a kép nemcsak portré. Nemcsak egy tizenhét éves lány arca. Nemcsak egy régi szabadkai délután emléke. Ez a kép kapu.
Átjáró az időben. Egy pillanat, amely mögött ott áll negyvenkilenc év. A nézés, amelyből otthon lett. A mosoly, amelyből házasság lett. A pad, amelyből sors lett. A fénykép, amelyet egy fiatal fiú készített egy fiatal lányról, s amelyről akkor még egyikük sem tudhatta, hogy egyszer majd a hiány egyik legszebb, legfájóbb tárgya lesz.
Erzsike 2019. márciusában hagyta magára Ferit. Felment az égbe.
Talán azért, mert aki ilyen sokáig szeretett, annak egyszer már nem kell tovább tanulnia az angyalságot. Csak visszatér oda, ahová mindig is tartozott. Mert vannak emberek, akik földi életükben is úgy tudnak jelen lenni, hogy utánuk a hiány nem üresség lesz, hanem fény. Fájdalmas fény. Olyan fény, amely nem engedi el azt, aki itt maradt, de nem is pusztítja el, csak kíséri, mint egy láthatatlan kéz a vállon.
Feri pedig itt maradt a képpel. A Sugárút fényével. A Városháza díszlépcsőjével. A barátok nevével. A júniusi délutánnal.
És azzal a tekintettel, amely 1970. június 24-én délután négy órakor egyszer belenézett a fényképezőgépbe, és azóta sem ment ki az életéből.
Ma van a lánykérés ötvenhatodik évfordulója.
Ma Feri újra ránézett erre a képre, és újra áthatotta ugyanaz az érzés. Nem ugyanúgy, mert az idő már közben elvégezte rajta a maga munkáját, de mégis ugyanazzal a régi, megmagyarázhatatlan erővel. Mintha a Sugárút padja nem múlt volna el egészen. Mintha Erzsike tekintete még mindig ott tartaná őt abban a régi délutánban. Mintha a szerelemnek volna egy olyan ideje, amelyet nem tud lezárni sem évszám, sem halál, sem magány.
Mert ami ott történt, az nem maradt ott. Átjött az életen. És itt van ma is.