AZ EMBER VISSZAKÖVETELI A VILÁGOT
Kollár Ferenc jegyzete a közösségi modernitás lehetőségéről
Valami megmozdult a világ alatt. Még nem látjuk pontosan, mert a felszínen továbbra is ugyanazok a nagy szavak zajonganak: piac, növekedés, versenyképesség, biztonság, technológiai fejlődés, geopolitikai érdek, nemzeti stratégia, befektetői bizalom. Ezek a szavak még mindig úgy viselkednek, mintha birtokolnák a jövőt. Mintha a történelemnek nem volna más útja, csak az, amelyet a pénz, a fegyver, a tőzsde, az algoritmus és a birodalmi érdek kijelöl számára.
De a történelem nagy fordulatai soha nem ott kezdődnek, ahol a hatalom önmagát mutogatja. Nem a csúcstalálkozókon, nem a tőzsdei jelentésekben, nem a hadseregek felvonulásában, nem a reklámok fényében. A nagy fordulatok először az ember belsejében kezdődnek. Abban a pillanatban, amikor az ember már nem hiszi el, hogy az a világ, amelyben él, természetes. Amikor már nem hiszi el, hogy a lakhatási félelem normális. Hogy az eladósodott élet normális. Hogy a gyermekvállalás luxus. Hogy az öregség teher. Hogy a föld csak ingatlan. Hogy a munka csak költségtényező. Hogy a hit magánügyként eldugandó maradvány. Hogy a közösség elavult szó. Hogy az ember végső soron fogyasztó, adat, munkaerő és szavazat.
Ez a hit repedezik. És amikor egy korszak alapmondata repedezni kezd, akkor a világrend már nem olyan erős, mint amilyennek látszik.
Az elmúlt évtizedekben az emberiség nagy része egy egypólusú, piacvezérelt, pénzközpontú világrendben élt. Ennek a rendnek voltak eredményei, ezt nem kell tagadni. Megnyitott határokat, felgyorsított technológiákat, összekötött kontinenseket, tömegeknek adott hozzáférést olyan javakhoz, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. De közben valami súlyos árat is fizettünk érte. A világ összekapcsolódott, de az ember gyakran magányosabb lett. A gazdaság növekedett, de a biztonság sokak számára csökkent. A technológia fejlődött, de az ember ideje, figyelme, lelki egyensúlya és közösségi hovatartozása egyre inkább piaci nyersanyaggá vált.
A kapitalizmus nagy trükkje nem az volt, hogy gazdagokat teremtett. Gazdagok mindig voltak. A kapitalizmus nagy trükkje az volt, hogy a világ minden részét eladhatóvá tette. A földből befektetési eszköz lett. Az otthonból piaci termék. Az egészségből szolgáltatáscsomag. Az oktatásból munkaerő-előkészítő üzem. A figyelemből reklámfelület. A barátságból hálózati aktivitás. A gyerekből demográfiai adat. Az öregből eltartási probléma. Az emberből pedig mérhető, követhető, alakítható és kiszámítható gazdasági egység.
Ez ellen nem lehet pusztán politikai dühvel fellázadni. Mert a probléma mélyebb, mint egy kormány, egy párt, egy bank, egy cég vagy egy birodalom. A probléma civilizációs. A modern ember lassan észreveszi, hogy nem egyszerűen igazságtalan elosztásban él, hanem rosszul szervezett világban. Olyan világban, ahol az élet alapfeltételei — föld, víz, energia, lakhatás, élelem, egészség, oktatás, közösségi biztonság — egyre inkább olyan erők kezébe kerülnek, amelyeknek elsődleges célja nem az emberi élet védelme, hanem a hozam.
És itt kezdődik az új gondolat.
Nem a régi kommunizmus tér vissza. Nem is kell visszatérnie. A huszadik század már megmutatta, hová vezet, ha az igazságosság nevében eltiporják a szabadságot, ha a közösség nevében megfigyelik az embert, ha az egyenlőség nevében félelmet, besúgást és állami mindenhatalmat építenek. Aki ma csak a régi forradalmi nyelvet tudja elővenni, az nem érti a jövőt. De az sem érti a jövőt, aki azt hiszi, hogy a vadkapitalizmus az emberi történelem végső formája.
Valami harmadik, pontosabban valami negyedik kezd formálódni a fű alatt. Nem ateista baloldal. Nem pártállami kommunizmus. Nem globális pénzuralom. Nem bezárkózó, gyűlölködő nacionalizmus. Hanem egy vallással és hagyománnyal összeegyeztethető, szövetkezeti-közösségi társadalomkép lehetősége. Egy olyan rend gondolata, amely nem tagadja az egyént, de nem engedi, hogy az egyéni mohóság egész társadalmakat ejtsen túszul. Nem tagadja a tulajdont, de különbséget tesz tulajdon és uralom között. Nem tagadja a piacot, de nem hajlandó istenként tisztelni. Nem tagadja a technológiát, de nem engedi, hogy a technológia a tőke idegrendszereként használja az embert. Nem tagadja a hitet, de nem akar állami kényszervallást. Nem tagadja a hagyományt, de nem akarja koporsóvá változtatni.
Ez az új társadalmi képzelet azt mondja: az élet alapfeltételei nem lehetnek korlátlanul a spekuláció tárgyai. A föld nem lehet pusztán befektetési tétel. A lakhatás nem lehet zsarolóeszköz. Az energia nem lehet kizárólag profitcsatorna. Az élelmiszer nem lehet globális játszmák túsza. Az oktatás nem lehet pusztán munkaerőpiaci beszállító. Az egészségügy nem lehet üzleti szűrő, amely eldönti, kinek mennyit ér az élete.
Ez nem azt jelenti, hogy minden legyen állami. A huszadik század egyik nagy tévedése éppen az volt, hogy a közösségi gondolatot összekeverte az állami mindentulajdonnal. A jövő közösségi társadalma nem feltétlenül államosított társadalom lenne, hanem sokközpontú, szövetkezeti, önkormányzati, egyházi, alapítványi, helyi és munkavállalói tulajdonformákból felépülő rend. Nem egyetlen központ parancsolna le mindent, hanem a társadalom különböző szintjei vennék vissza azt, amit a globális pénzuralom lassan kiszívott belőlük: a szervezőképességet.
Mórus Tamás Utópiája azért marad eleven, mert nem tervrajzot adott, hanem bátorságot. Azt a bátorságot, hogy a fennálló világot kívülről nézzük. Hogy ne higgyük el: ami van, annak így is kell lennie. Mórus fiktív szigete nem azért fontos, mert minden részletében megvalósítható, hanem mert megmutatta: a magántulajdonon, versengésen, kiváltságon és hiúságon alapuló társadalom nem természeti törvény. Csak emberi szerkezet. Ami emberi szerkezet, az pedig megváltoztatható.
Ma új Utópiára van szükség, de felnőtt utópiára. Nem álomországra, nem rózsaszín brosúrára, nem forradalmi öncsalásra, hanem próbaországra. Egy olyan kísérleti társadalomra, amely nem akarja eltörölni az ember gyarlóságát, mert azt nem lehet eltörölni. De olyan intézményeket akar létrehozni, amelyek nem az önzést, kapzsiságot és félelmet erősítik fel, hanem a gondoskodást, kölcsönös függést, helyhez kötöttséget, méltányosságot és felelősséget.
Mert minden társadalom az ember valamelyik oldalára épít. A kapitalizmus az önérdeket tette termelőerővé. A régi kommunizmus az állami fegyelmet próbálta történelmi erővé változtatni. A jövő közösségi rendjének az volna a nagy kísérlete, hogy a kölcsönös felelősséget tegye szervezőerővé. Nem prédikációként, hanem intézményként. Nem erkölcsi szépbeszédként, hanem földtörvényként, lakhatási rendszerként, szövetkezeti bankként, energiaközösségként, munkavállalói tulajdonként, helyi termelési láncként, közösségi iskolaként, gondoskodási hálózatként.
Ezért az új társadalom nem úgy kezdődne, hogy valaki bejelenti a nagy történelmi fordulatot. A nagy történelmi bejelentésekben gyakran több a hiúság, mint az igazság. Ez a változás először kicsiben indulna. Egy faluban, ahol közös gépparkot hoznak létre. Egy városban, ahol nonprofit lakhatási rendszert építenek. Egy régióban, ahol a földet nem engedik spekulációs alapok kezére. Egy iskolában, ahol a gyerek nemcsak digitális kompetenciát tanul, hanem mesterséget, közösségi felelősséget, földet, vitát, gondoskodást. Egy egyházi közösségben, amely nemcsak alamizsnát oszt, hanem gazdasági önrendelkezést szervez. Egy munkásszövetkezetben, ahol a dolgozó nem bérbe adott idő, hanem tulajdonos és döntéshozó. Egy energiahálózatban, ahol a nap, a szél és a helyi termelés nem befektetői aranybánya, hanem közösségi önvédelem.
A régi világ ezt először kineveti majd. Romantikának nevezi. Falusi nosztalgiának. Visszamaradottságnak. Aztán ha működni kezd, veszélyesnek fogja nevezni. Mert a hatalom nem attól fél igazán, ami ordít. Az ordítást könnyű elszigetelni. A hatalom attól fél, ami működik. Egyetlen működő példa többet rombolhat a képzeleti börtön falain, mint ezer dühös beszéd. Ha egy ország vagy térség megmutatja, hogy lehet kevesebb félelemmel, kisebb vagyoni szakadékkal, erősebb közösségi biztonsággal, hitet és hagyományt nem szégyellve, technológiát mégis okosan használva élni, akkor az ragályos lesz.
És a nagyhatalmak nem szeretik a ragályos példákat.
Nem feltétlenül tankkal fojtanák meg. A modern birodalmaknak finomabb eszközeik vannak. Először elneveznék. Címkét ragasztanának rá. Kommunistának mondanák, ha közösségi. Teokratikusnak, ha vallásbarát. Populistának, ha népi. Elmaradottnak, ha nem hajlandó mindent piacosítani. A modern hatalom első fegyvere a névadás: amit sikerül rosszul elneveznie, azt már félig legyőzte.
Aztán jönne a gazdasági nyomás. Tőkekivonás. Hitelminősítési támadás. Devizapiaci spekuláció. Befektetői bizalom megingatása. Fiatal szakemberek elszívása. Belső elitek megvásárlása. Médiakampányok. Civilnek nevezett geopolitikai beavatkozások. Kereskedelmi zsarolások. Technológiai függőségek. A rendszer nem azért támadná, mert szegény. A szegénység nem veszélyes. Azért támadná, ha életképes. Mert egy életképes ellenmodell azt bizonyítaná, hogy a világ nem szükségszerűen ilyen.
A legnagyobb veszély azonban mégsem kívülről jönne, hanem belülről. Minden közösségi rendszer kísértése, hogy saját erkölcsi felsőbbrendűségébe szeressen bele. Hogy azt mondja: mivel jó célunk van, ezért minden eszközünk igazolható. Innen kezdődik a romlás. A közösség nevében el lehet nyomni az egyént. A hagyomány nevében el lehet némítani a kérdést. A hit nevében el lehet takarni a hatalmi képmutatást. Az egyenlőség nevében el lehet büntetni a tehetséget. A rend nevében el lehet fojtani a szabadságot.
Ezért a jövő közösségi államának nemcsak a kapitalizmustól kell védenie az embert, hanem saját eszméinek túlzásaitól is. Ez lenne a felnőtt utópia legfontosabb ismertetőjele. Nem hiszi magáról, hogy hibátlan. Nem akarja megváltani az embert. Nem akarja eltörölni a bűnt, az önzést, az irigységet, a hatalomvágyat, mert tudja, hogy ezek az emberi természet árnyékai. De olyan intézményeket akar, amelyek ezeknek nem adnak korlátlan történelmi hatalmat.
Egy ilyen társadalomban lehetne különbség ember és ember között, de nem lehetne szakadék. Lehetne magántulajdon, de nem lehetne életfeltételek fölötti zsarolóhatalom. Lehetne piac, de nem lehetne végső bíró. Lehetne vallásos közösségi élet, de nem lehetne lelkiismereti kényszer. Lehetne technológiai fejlődés, de nem lehetne emberellenes megfigyelőgépezet. Lehetne állam, de nem lehetne mindent elnyelő bürokratikus szörnyeteg. Lehetne hagyomány, de nem lehetne élő emberekre zárt múzeum.
Bhután azért különösen fontos jel ebben a gondolatmenetben, mert majdnem előképe annak, amiről beszélünk. Nem valósította meg teljesen a szövetkezeti-közösségi posztkapitalista rendet, de egy nagyon fontos civilizációs küszöböt már átlépett: kimondta, hogy az állam célja nem merülhet ki a gazdasági növekedésben. A közösségi jól-lét, a kulturális folytonosság, a természeti környezet védelme és a spirituális rend nem mellékes tényezők, hanem a társadalom lényegi alapjai. Bhután nem kész modell, de kapu. Nem másolható egy az egyben, de megmutatja, hogy a fejlődést lehet másként is megnevezni, mint a GDP, a fogyasztás és a hozam nyelvén.
És nem csak Bhutánban látszanak csírák. Costa Ricában az ökológiai állameszme és a békésebb társadalmi önkép hordoz lehetőséget. Uruguayban a latin-amerikai térséghez képest erősebb demokratikus stabilitás és szociális érzékenység. A baszk térségben a Mondragon-típusú szövetkezeti ipari tapasztalat. Észak-Olaszország egyes régióiban a katolikus társadalmi tanítás, a helyi önszerveződés és a szövetkezeti hagyomány. Közép-Európa kisebb országaiban a posztszocialista emlékezet, a keresztény kulturális alap és a vadkapitalizmussal szembeni fáradtság sajátos keveréke. Ezek nem kész forradalmak. Csírák. De a történelem nem kész erdőkkel kezdődik, hanem magokkal.
A következő nagyjából hatvan hónapban könnyen lehet, hogy valamelyik ilyen országban vagy térségben megjelenik ennek az új gondolatnak az első tudatos politikai formája. Nem biztos, hogy teljes államfordulatként. Inkább először részleges kísérletként: közösségi földalapokkal, energiaközösségekkel, szövetkezeti bankokkal, nonprofit lakhatási programokkal, munkavállalói tulajdonformákkal, helyi élelmiszer-önrendelkezéssel, vallási és világi közösségek együttműködésével, valamint az élet alapfeltételeinek piaci korlátozásával. A világ nagy átrendeződése éppen azért nyithat teret ennek, mert a birodalmi központok egymással lesznek elfoglalva. A történelem hézagaiban gyakran új társadalmi formák születnek.
Nem kell naivnak lennünk. Egy ilyen kísérlet hibázni fog. Lesz benne képmutatás, hatalmi harc, intézményi ügyetlenség, gazdasági nyomás, belső vita, külső támadás. Minden, ami emberi, tökéletlen. De nem az a kérdés, hogy lehet-e hibátlan társadalmat építeni. Nem lehet. A kérdés az, hogy lehet-e olyan társadalmat építeni, amely kevésbé jutalmazza a kapzsiságot, kevésbé bünteti a gyengét, kevésbé szolgáltatja ki az életet a tőkének, és komolyabban veszi az emberi méltóságot, mint a befektetői bizalmat.
Ez már önmagában világváltozás lenne.
Mert a mai ember legnagyobb baja nem csupán az, hogy szegényebb, mint szeretne lenni. Hanem az, hogy sokszor elveszíti az élet feletti értelmes részvétel érzését. Dolgozik, de nem épít. Fogyaszt, de nem gazdagodik belül. Kommunikál, de nem kapcsolódik. Szabad, de magányos. Informált, de tehetetlen. Választ, de nem dönt a saját életének alapfeltételeiről. Ez az állapot nem tartható fenn örökké. Egy civilizáció nem élhet tartósan úgy, hogy közben az emberek tömegei úgy érzik: a világ, amelyben élnek, nem az övék.
Ezért kell felébredni.
Nem gyűlöletre. Nem bosszúra. Nem új diktatúrára. Nem arra, hogy a régi börtön helyett másik börtönt építsünk, csak közösségibb felirattal. Hanem arra, hogy vissza kell venni az emberi életet a rendszerektől. Vissza kell venni a földet a spekulációtól. A munkát az értelmetlenségtől. A technológiát az embertelen profittól. A hitet a politikai cinizmustól. A hagyományt a múzeumi haláltól. A közösséget a propagandától. Az államot a pénzhatalomtól. A jövőt attól a hazugságtól, hogy csak az lehet modern, ami piacosított.
Az új világ nem készen fog megérkezni. Nem lesz egyetlen nap, amikor kihirdetik. Nem lesz tiszta kezdet. A történelem nem ünnepi asztalnál születik, hanem válságban, zűrzavarban, tévedések között. De aki figyel, már látja a mozgást. Az emberek nem egyszerűen többet akarnak fogyasztani. Egyre többen mást akarnak: biztonságot, értelmet, közösséget, gyökeret, hiteles szót, emberi mértéket. Azt akarják, hogy az élet ne legyen állandó verseny a lezuhanás ellen. Azt akarják, hogy a gazdaság ne uralkodjon, hanem szolgáljon. Azt akarják, hogy a fejlődés ne az ember feláldozását jelentse, hanem az ember kibontását.
Ha ez a vágy egyszer politikai és intézményi formát kap, akkor a huszonegyedik század egyik legfontosabb fordulata kezdődik el. Nem a régi baloldal visszatérése. Nem a régi jobboldal győzelme. Nem a múlt restaurációja. Hanem egy új közösségi modernitás megszületése.
Olyan világé, amelyben a hit nem szégyen, az egyenlőség nem börtön, a szabadság nem piaci magány, a technológia nem rabszolgatartó gépezet, a tulajdon nem mások élete fölötti uralom, a közösség pedig nem jelszó, hanem kenyér, otthon, föld, munka, iskola, gondoskodás és emlékezet.
Ez még nem valóság. De már nem is puszta álom.
