Kollár Ferenc

Már zajlik a Harmadik Világháború – csak még nem merjük kimondani

Van valami különös a mai világban. Az emberek reggel felébrednek, megnézik a híreket, elolvassák, hogy újabb dróntámadás érte Odesszát, újabb rakéták csapódtak be a Közel-Keleten, újabb kínai hadihajók jelentek meg Tajvan körül, aztán megisszák a kávéjukat, elviszik a gyereket iskolába, és úgy tesznek, mintha minden rendben volna. Mintha nem ugyanabban a korszakban élnénk, amelyben száz évvel ezelőtt már régen kimondták volna: világháború van.

Csakhogy a XXI. század nem szereti a nyílt neveket. Ma már nem mondják ki, hogy háború. Azt mondják: konfliktus. Geopolitikai feszültség. Regionális incidens. Humanitárius válság. Nemzetközi helyzet. Pontosan úgy, ahogy a beteg ember sem azt mondja magának, hogy haldoklik, hanem hogy csak fáradt.

Pedig lehet, hogy a Harmadik Világháború már régen elkezdődött. Csak nem úgy, ahogyan a történelemkönyvek alapján várnánk. Nincs hadüzenet. Nincs egyetlen frontvonal. Nincsenek egymásnak feszülő tömbök, amelyek egy napon egyszerre lépik át a határt. Ehelyett ugyanaz a háború egyszerre zajlik Ukrajnában, a Vörös-tengeren, a tajvani szorosban, a tőzsdéken, az energiapolitikában, a számítógépes hálózatokban és az emberek fejében.

A modern világháború egyik fele rakétákkal zajlik, a másik fele inflációval. Az egyik része drón, a másik része energiaár. Az egyik oldalon katonák halnak meg a lövészárkokban, a másik oldalon családok fagynak meg télen, mert nem tudják kifizetni a fűtést. Az egyik oldalon hadihajók vonulnak fel, a másik oldalon bankok, biztosítók, szankciók és devizaárfolyamok döntenek országok sorsáról.

A legtöbb ember még mindig a második világháború képét keresi: tankokat, hadüzeneteket, bombázókat az égen. Pedig a mai frontvonalak egészen máshol húzódnak. A Donbaszban. A Hormuzi-szorosban. Tajvan chipgyáraiban. Az internet gerinchálózatán. Az olajárban. Az akkumulátorgyárakban. A ritkaföldfémekért folyó csendes versenyben. És a telefonunk képernyőjén, ahol algoritmusok döntik el, mit látunk a világból és mit nem.

A háború valójában már nemcsak a területekért folyik, hanem az ellátási láncokért, a technológiáért, az energiáért és az adatokért. Akié a chip, azé a hadsereg. Akié a ritkaföldfém, azé az elektromos autó. Akié az energiahálózat, azé a politika. Akié az adat, azé a jövő.

Ezért nem lehet külön történetként nézni Líbiát, Szíriát, Ukrajnát, Iránt vagy Tajvant. Ezek ugyanannak a hosszú korszakváltásnak a különböző állomásai. Líbia megmutatta, hogy egy államot milyen gyorsan szét lehet verni, ha a világ legerősebb szereplői egyszerre akarják. Szíria megmutatta, hogyan lehet egy országot évekig sakkfiguraként használni. Ukrajna megmutatta, hogy Európában újra lehet hagyományos háborút vívni. A Közel-Kelet pedig azt mutatja, hogy a konfliktusok már régen összekapcsolódtak: amit ma Iránban vagy a Vörös-tengeren látunk, annak következménye holnap megjelenik az olajárban, az inflációban, Európa utcáin és Ázsia kikötőiben.

A HORMUZI-SZOROS: Szélessége a legszűkebb részén mintegy 30 km, hossza körülbelül 60 km. A hajózási útvonal szélessége a behajózási irányban mindössze három kilométer, kihajózási irányban szintén három kilométer, amelyet egy három kilométeres pufferzóna választ el. A hajózható útvonal mélysége 50 méter. A hajóútvonal a szoros déli részen történik, amely Omán (a Musandam-félsziget) partvidéke és felségvizei.

A szereplők sem változnak igazán. Ugyanazok a nagyhatalmak, ugyanazok a titkosszolgálatok, ugyanazok a hadiipari vállalatok, ugyanazok az energiacégek, ugyanazok a globális pénzügyi érdekek. Nem azért, mert valaki egy titkos szobában irányítja a világot. A valóság ennél prózaibb és félelmetesebb. Nem kell összeesküvés. Elég, hogy ugyanazok a rendszerek ugyanabba az irányba tolják a világot.

A hadiiparnak a tartós feszültség aranykor. A fegyvergyárak soha nem adtak el ennyi rakétát, drónt, lőszert és légvédelmi rendszert. Az energiacégek számára minden konfliktus újabb nyereséget jelent. A spekulánsok számára minden pánik üzleti lehetőség. A politikusok számára pedig a félelem gyakran a leghasznosabb politikai eszköz.

Mert válság idején mindent könnyebb. Könnyebb megfigyelni. Könnyebb cenzúrázni. Könnyebb rendkívüli intézkedéseket bevezetni. Könnyebb elmagyarázni, miért kell még több fegyver, még több hitel, még több adósság és még kevesebb szabadság.

A régi világban a politika irányította a pénzt. A mai világban egyre gyakrabban a pénz szabja meg a politika határait. Az államok látszólag még szuverének, de egyre több döntést befolyásolnak a piacok, a hitelminősítők, a befektetők, az energiahálózatok és a globális vállalatok. A vezetők sokszor már nem urai a rendszernek, hanem maguk is annak foglyai.

És mindeközben a háttérben egyetlen valódi történelmi kérdés növekszik: mi történik akkor, amikor Kína utoléri Amerikát?

Az elmúlt harminc évben Amerika hozzászokott ahhoz, hogy ő a világ központja. Hogy ő dönti el, ki számít szövetségesnek, ki ellenségnek, melyik ország maradhat talpon, és melyiket lehet elszigetelni. Csakhogy közben felnőtt egy másik birodalom.

Kína már nem egyszerűen gyár vagy olcsó munkaerő. Kína civilizációként tér vissza. Nem véletlen, hogy az új kínai űrállomás neve Mennyei Palota. A név azt üzeni: Kína nemcsak a Földön akar ismét központ lenni, hanem az égben is. A régi Mennyei Birodalom földi központ volt. A Mennyei Palota már kozmikus központ akar lenni.

És Kína nemcsak gazdaságilag érte utol Amerikát. Technológiában, iparban, mesterséges intelligenciában, nyersanyagban, hajógyártásban, elektromos autókban, akkumulátorokban és katonai termelésben is egyre közelebb kerül hozzá. Oroszország, Irán, Észak-Korea és a globális Dél egy része pedig lassan köré rendeződik, nem feltétlenül szeretetből, hanem mert érzik: a világ már nem egypólusú.

A történelemben az ilyen pillanatok mindig veszélyesek. Athén és Spárta. Róma és Karthágó. Nagy-Britannia és Németország. A hanyatló birodalmak ritkán mondanak le békésen a vezető szerepről. És a felemelkedő birodalmak ritkán elégednek meg azzal, amit kapnak.

Lehet, hogy a következő nagy front Tajvan lesz. Lehet, hogy nem lesz egyetlen döntő ütközet, hanem marad ez a lassú, alattomos, őrlő világháború. Egy korszak, amelyben nincs győzelem, csak egyre drágább kenyér, egyre drágább energia, egyre kevesebb szabadság és egyre több félelem.

Talán ez a XXI. század új társasjátéka. A legrondább, amit valaha kitaláltak. A játékosok többnyire láthatatlanok. A szabályokat senki sem ismeri. És a tábláról nem bábuk hullanak le, hanem emberek.

Lehet, hogy a Harmadik Világháború már nem az lesz, amikor egyszer majd kimondják, hogy elkezdődött. Hanem az, amikor egyszer majd visszanézünk, és rájövünk: évek óta benne éltünk.

Kína katonai és stratégiai partnerei

Észak-Korea: Az 1961-ben aláírt Barátsági, Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerződés értelmében Kína köteles katonai segítséget nyújtani egy esetleges támadás esetén.
Oroszország: Bár nincs formális védelmi paktum, a két ország „határok nélküli” stratégiai partnerséget hirdetett, szorosan együttműködve a diplomácia, a hadgyakorlatok és a technológia terén.
Pakisztán: Kína gyakran nevezi Pakisztánt „minden időjárási körülmények közötti stratégiai partnernek”, jelentős katonai és gazdasági támogatást nyújtva az országnak.
Kína és partnereinek összterülete: kb. 27 493 000  


Ez a Föld szárazföldi területének 19%-át teszi ki. A csoport domináns tagja Oroszország, amely egymaga a világ legnagyobb országa.
Kína és partnereinek összlakossága: 1,84 milliárd fő
Ez a világ teljes népességének (8,3 milliárd fő) 22%-a. Kína és Pakisztán a világ legnépesebb országai közé tartoznak.
Kína és partnereinek részesedése a világgazdaságból: 21%
A csoport gazdasági erejének oroszlánrészét Kína adja (19%), Vásárlóerő-paritáson mérve ez az arány jóval magasabb, eléri a 28%-ot.