KOLLÁR FERENC
A MŰVELT EURÓPA GYŰLÖLETE
Amikor a civilizáció szembefordul önmagával

Európa, ez az önmagát oly szívesen a civilizáció bölcsőjeként ünneplő kontinens, különös történelmi ellentmondás fogságába került. Miközben egyetemei a tudomány legújabb eredményeit közvetítik, múzeumai az emberi alkotóerő évezredes teljesítményeit őrzik, politikusai pedig szinte megszámlálhatatlan nemzetközi fórumon hirdetik a szabadság, az egyenlőség és az emberi méltóság eszményét, társadalmainak mélyén egyre nyugtalanítóbb indulatok mozognak. Mintha a műveltség évszázadokon át emelt építménye alatt lassan megmozdult volna a talaj, s a régi, már legyőzöttnek hitt előítéletek új alakban, új érvekkel és új ellenségképekkel térnének vissza. A kontinens, amely a felvilágosodás gondolkodóival az emberi értelem felszabadítását hirdette, amely a huszadik század rettenetes tapasztalatai után az emberi jogokat tette politikai önazonosságának alapjává, ma ismét azzal a kérdéssel szembesül, hogy vajon a tudományos és kulturális fejlődés szükségszerűen együtt jár-e az erkölcsi fejlődéssel, vagy csupán kényelmes történelmi önáltatás volt azt hinni, hogy a civilizáció előrehaladásával az emberben lakozó gyűlölet is fokozatosan megszelídül.
A legújabb európai statisztikák különösen nyugtalanítóak, mert nem egyszerűen egy-egy szélsőséges csoport hangoskodásáról, hanem a társadalmi együttélés súlyos zavarairól tanúskodnak. Németországban a RIAS által dokumentált antiszemita incidensek száma a 2022-ben regisztrált 2610-ről 2025-re 8725-re emelkedett, ami három év alatt több mint háromszoros növekedést jelent. A holokauszt történelmi örökségét viselő országban, ahol az emlékezés a közoktatásnak, a politikai kultúrának és a nemzeti önvizsgálatnak egyaránt meghatározó része, naponta átlagosan csaknem huszonnégy zsidóellenes incidenst jegyeztek fel. Franciaországban 2025-ben 1320 antiszemita esetet dokumentáltak, és bár ez csökkenést jelentett az előző évhez képest, a jelenség továbbra is történelmileg rendkívül magas szinten maradt. Angliában és Walesben a 2026 márciusával záruló év során 146 825 gyűlölet-bűncselekményt regisztráltak, hét százalékkal többet, mint az előző időszakban; a rasszista indítékú esetek száma kilenc, a vallási indítékúaké tizenhárom százalékkal emelkedett. Ezek az adatok természetesen különböző országok eltérő nyilvántartási rendszereiből származnak, s a bejelentési hajlandóság változásait sem hagyhatjuk figyelmen kívül, ám összességükben olyan társadalmi feszültségekre világítanak rá, amelyeket sem a politikai szónoklatok, sem az erkölcsi felháborodás megszokott fordulatai nem képesek megmagyarázni.
A helyzet különös tragikumát az adja, hogy mindez nem a történelmi tudatlanság sötétségében történik. Európa pontosan ismeri a fajgyűlölet következményeit, hiszen a huszadik században maga szolgáltatta hozzá a történelem legrettenetesebb bizonyítékait. A nemzetiszocializmus Németországa Goethe, Schiller, Kant és Beethoven hazája is volt, ahol a koncentrációs táborok rendszerének működtetésében képzett mérnökök, orvosok, jogászok és hivatalnokok vettek részt. A tudomány, az irodalom és a filozófia magas színvonala nem akadályozta meg, hogy emberek millióinak elpusztítása állami programmá váljon. A történelemnek ez a tapasztalata különösen fájdalmas kérdést hagyott örökül az utókornak: hogyan lehetséges, hogy az emberi szellem legmagasabb teljesítményei ugyanabban a társadalomban létezhetnek együtt az emberi erkölcs legsúlyosabb kudarcaival? Talán azért, mert a műveltség sohasem jelentett önmagában erkölcsi biztosítékot, s a tudás, bármilyen hatalmas eszközöket ad is az ember kezébe, nem határozza meg, hogy azokat milyen célokra fogja felhasználni.
A mai európai gyűlölet erősödésének magyarázatát azonban aligha találhatjuk meg kizárólag az emberi természetben vagy az öröklött előítéletekben. A társadalmi indulatok mögött politikai döntések, gazdasági átalakulások, történelmi sérelmek és mindenekelőtt a közbizalom megrendülése is meghúzódhat. Európa polgárainak jelentős része az elmúlt évtizedekben fokozatosan elveszítette hitét abban, hogy a politikai vezetők valóban képviselik az érdekeit, meghallgatják az aggodalmait, és képesek felelősen irányítani a társadalom életét. A demokratikus intézmények fennmaradtak, a választásokat megtartják, a parlamentek üléseznek, a kormányok egymást váltják, ám mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az állampolgár saját sorsának alakítójaként tekint önmagára. Egyre többen érzékelik úgy, hogy az életüket alapvetően befolyásoló döntések tőlük távol, nehezen átlátható politikai és gazdasági érdekek mentén születnek, miközben a mindennapi következményekkel nekik kell együtt élniük.
Ennek a bizalomvesztésnek az egyik legérzékenyebb területévé az európai migrációs politika vált. A kontinens országai különböző történelmi időszakokban eltérő okokból fogadtak be külföldi munkavállalókat, menekülteket és bevándorló családokat. A gazdasági növekedés munkaerőigénye, a demográfiai folyamatok, a humanitárius kötelezettségek, a családegyesítések és a háborús válságok egyaránt szerepet játszottak a döntésekben, amelyek következményei azonban jóval túlmutattak az eredeti politikai vagy gazdasági célokon. Az újonnan érkező emberek nem egyszerűen munkaerőt vagy népességstatisztikai adatot jelentettek, hanem eltérő történelmi tapasztalatokat, vallási hagyományokat, családi és közösségi normákat is magukkal hoztak. Az együttélés feltételeinek megteremtése ezért kezdettől fogva összetett társadalmi feladat volt, amelyet nem lehetett volna pusztán a befogadás erkölcsi kívánalmával vagy a gazdasági szükségletekre való hivatkozással megoldani.
A politikai döntéshozók egy része mégis hajlamosnak mutatkozott arra, hogy a migráció kérdését elsősorban erkölcsi és gazdasági összefüggéseiben tárgyalja, miközben a kulturális különbségek kezelésének, a társadalmi alkalmazkodásnak és az intézményi felkészültségnek a problémái nem mindig kaptak kellő figyelmet. Sok polgárban kialakult az az érzés, hogy saját aggodalmait a politikai elit nem tekinti legitimnek, vagy eleve előítéletként értelmezi, holott egy társadalom biztonsága, kulturális folytonossága és közösségi normáinak fennmaradása a demokratikus közgondolkodás természetes kérdései közé tartozik. A helyzetet tovább bonyolította, hogy egyes politikai erők a migráció támogatásában, mások annak elutasításában kerestek választói előnyt, így a probléma fokozatosan elveszítette tárgyszerű, társadalomszervezési jellegét, és a politikai identitások küzdelmének egyik legélesebb színterévé vált. A politikusok szándékairól nem lehet puszta feltételezések alapján ítéletet mondani, döntéseik következményeiért azonban akkor is felelősséggel tartoznak, ha azok eltérnek eredeti céljaiktól.
Az integráció kérdésében különösen sok illúzióval kellett volna leszámolni. Egy ember attól még nem válik egy társadalom szerves részévé, hogy megkapja a tartózkodási engedélyt, munkát talál, vagy gyermekei már a befogadó ország iskoláiba járnak. A közös nyelv elsajátítása, a jogrend tisztelete, a társadalmi normák megismerése, a kölcsönös bizalom kialakulása és az eltérő kulturális hagyományok közötti együttműködés hosszú folyamat, amelyben a befogadó társadalomnak és az érkező közösségeknek egyaránt szerepük van. Az OECD és az Európai Bizottság integrációs vizsgálatai jelentős foglalkoztatási, oktatási és társadalmi különbségeket mutattak ki a bevándorló népesség egyes csoportjai és a befogadó társadalmak között, ugyanakkor számos területen fejlődést is dokumentáltak. Mindez azt jelzi, hogy az integráció nem eleve lehetetlen, de végképp nem tekinthető olyan automatikus folyamatnak, amelyet pusztán az idő múlása megold. A társadalmi együttélésnek ugyanis nemcsak jogi és gazdasági, hanem mélyen kulturális és erkölcsi feltételei is vannak.
Különösen nagy felelősség hárul az oktatásra, amelynek nem egyszerűen a tananyag közvetítése, hanem a társadalmi együttélésre való felkészítés is feladata. Egy demokratikus országban felnövő gyermeknek, származásától függetlenül, meg kell ismernie annak a közösségnek a történelmét, jogrendjét és alapvető értékeit, amelyben él, miközben saját családi hagyományainak megőrzése sem teheti őt másodrendű polgárrá. A vallásszabadság, a nemek egyenjogúsága, a szólásszabadság és az egyén méltóságának tisztelete nem pusztán tetszés szerint választható kulturális szokások, hanem a demokratikus jogrend alapjai. Amennyiben valamely közösség ezeket elutasítja, az államnak kötelessége következetesen érvényesíteni a közös szabályokat, ugyanakkor az egyes emberek jogainak védelmét akkor sem adhatja fel, ha a többségi társadalomban velük szemben bizalmatlanság vagy ellenszenv alakul ki. Az integráció nem jelentheti a személyes identitás teljes feladását, de nem jelentheti a közös jogrendtől való elkülönülést sem.
A második és harmadik generáció helyzete ennek a folyamatnak talán a legösszetettebb kérdése. Az Európában született és iskolázott fiatalok között sokan sikeresen kapcsolódnak be a társadalom életébe, tanulnak, dolgoznak, családot alapítanak, és természetesnek tekintik, hogy egyszerre kötődnek családjuk kulturális örökségéhez és szülőhazájuk demokratikus intézményeihez. Mások azonban olyan környezetben nőnek fel, ahol a társadalmi kirekesztettség, a gazdasági hátrányok, a családi elvárások és az identitás bizonytalansága egymást erősítheti. Aki azt tapasztalja, hogy a többségi társadalom nem fogadja be maradéktalanul, miközben saját közösségében is konfliktusokat él át, könnyebben kereshet olyan ideológiai kapaszkodókat, amelyek egyszerű magyarázatot kínálnak az életére. A radikalizáció azonban nem vezethető vissza egyetlen származásra vagy vallásra, hiszen annak politikai, pszichológiai, társadalmi és digitális összetevői is lehetnek, s az európai szélsőjobboldali erőszak éppúgy bizonyítja a jelenség többirányúságát, mint a dzsihadista terrorizmus.
Az Europol 2026-os terrorizmusjelentése mindenesetre komoly figyelmeztetést fogalmaz meg a fiatalok radikalizálódásával kapcsolatban. A 2025-ben regisztrált 486 terrorizmussal összefüggő uniós letartóztatás között jelentős számban szerepeltek fiatalok, az ismert életkorú gyanúsítottak közül 130-an legfeljebb tizennyolc évesek voltak. Ebből természetesen nem következik, hogy a bevándorlók gyermekei általában fogékonyak lennének a terrorizmusra, de az igen, hogy a szélsőséges ideológiák a fiatal nemzedékek bizonyos köreiben is képesek követőket találni. A társadalomnak ezért nem elegendő pusztán elítélnie az erőszakot, hanem meg kell értenie azokat a folyamatokat is, amelyek során az egyéni bizonytalanság, az elszigeteltség vagy a sérelmekből táplálkozó gondolkodás a közösség elleni gyűlöletté alakul. Az integráció kudarca és a szélsőséges radikalizáció nem azonos jelenség, de kapcsolatuk vizsgálata elengedhetetlen a közbiztonság és a társadalmi béke szempontjából.
A migrációval összefüggő társadalmi bizonytalanságot tovább fokozza, hogy a politikai és a közéleti vitákban gyakran eltűnik a különbség a valós probléma felismerése és az előítéletes általánosítás között. A közbiztonság helyzetének vizsgálata, az integrációs nehézségek feltárása vagy a kulturális konfliktusokról folytatott nyílt vita önmagában nem rasszizmus, ahogyan a bevándorlók jogainak védelme sem jelenti a társadalmi problémák tagadását. A két álláspont mégis mind gyakrabban egymást kizáró politikai táborok jelképévé válik, és ezzel éppen a megoldás lehetősége kerül veszélybe. Aki minden aggodalmat előítéletnek nevez, az könnyen elveszítheti azok bizalmát, akiknek a problémáira választ kellene adnia, míg aki minden társadalmi nehézségért a bevándorlókat teszi felelőssé, az az egyéni felelősség elvét cseréli fel a kollektív bűnösség gondolatával. Egy demokratikus társadalomnak azonban egyszerre kell képesnek lennie a valóság kellemetlen tényeinek kimondására és az emberi méltóság feltétlen védelmére, különben saját erkölcsi alapjait kezdi felőrlni.
Az európai antiszemitizmus újabb erősödése különösen súlyos figyelmeztetés, mert olyan történelmi örökséget idéz fel, amelyről a kontinens azt remélte, hogy az emlékezés és az oktatás révén végleg meghaladta. A 2023. október 7-i, Izrael elleni terrortámadás és az azt követő háború nemcsak a Közel-Keleten váltott ki megrázkódtatást, hanem Európa társadalmaiban is felszínre hozta a zsidóellenesség régi és új formáit. Az izraeli kormány politikájával szembeni bírálat a demokratikus nyilvánosság természetes része, miként a palesztin civilek szenvedése iránti együttérzés is alapvető emberi kötelesség, ám amikor a politikai konfliktus miatt a világ bármely részén élő zsidó embereket tesznek felelőssé, az már a kollektív megbélyegzés logikáját követi. Ugyanilyen elfogadhatatlan, ha terrorista szervezetek cselekedeteiből valamennyi muszlim emberre vonnak le következtetéseket. Az antiszemitizmusnak Európában ráadásul a jelenlegi migrációs folyamatoktól független, évszázados történelmi gyökerei is vannak, ezért a jelenség magyarázatát egyetlen népességcsoportban keresni ugyanannak az általánosító gondolkodásnak a hibáját ismételné meg, amely ellen fel kellene lépnünk.
A gyűlölet terjedésében mindeközben egyre nagyobb szerephez jut a modern kommunikáció, amely a társadalmi indulatok számára korábban elképzelhetetlen sebességet és hatókört biztosít. A közösségi hálózatokon egyetlen bűncselekmény, megrázó felvétel vagy politikai kijelentés órák alatt milliókhoz juthat el, miközben az események összetettsége gyakran elveszik a felháborodás és az egymással versengő magyarázatok között. Az online nyilvánosságban az érzelmi azonosulás sokszor gyorsabban kialakul, mint a tények ellenőrzése, így a társadalmi csoportokról alkotott leegyszerűsítő ítéletek újabb és újabb megerősítést nyerhetnek. Az ember fokozatosan olyan információs környezetbe kerülhet, amelyben már nem az állítás igazsága, hanem annak csoporthoz kötött eredete válik döntővé. A másik ember véleménye nem azért lesz elfogadhatatlan, mert bizonyíthatóan hamis, hanem azért, mert a másik táborhoz tartozik, s az ilyen gondolkodásban a társadalmi bizalom lassan átadja helyét annak a meggyőződésnek, hogy minden konfliktus mögött ellenséges szándék húzódik meg.
Európa erkölcsi válsága talán éppen abban mutatkozik meg a legvilágosabban, hogy miközben az emberi jogok nyelvezete soha nem volt ennyire általánosan elfogadott a közéletben, az egymás iránti türelem és bizalom sok társadalmi közegben törékenynek bizonyul. A jogszabályok egyre pontosabban határozzák meg a diszkrimináció tilalmát, az intézmények egyre részletesebb jelentéseket készítenek a kirekesztés különböző formáiról, a politikai nyilatkozatok pedig újra és újra megerősítik az emberi méltóság egyetemességét. Ám a civilizáció erkölcsi állapotát nem lehet kizárólag a deklarált elvek alapján megítélni, mert az emberi együttélés minősége végső soron a mindennapi kapcsolatokban, a kölcsönös megbecsülésben, a biztonságérzetben és a jogrend tényleges működésében mutatkozik meg. Hiába hirdeti egy társadalom a toleranciát, ha polgárainak jelentős része úgy érzi, hogy félelmeit nem hallgatják meg, és hiába követelnek mások korlátlan szabadságot, ha közben maguk sem hajlandók tiszteletben tartani a velük együtt élők jogait.
A nyugati civilizáció egyik legnagyobb vívmánya éppen az volt, hogy az egyént fokozatosan felszabadította a származás, a rendi hovatartozás és a vallási közösség által előre meghatározott társadalmi szerepek alól. Az ember többé nem pusztán valamely nép, felekezet vagy társadalmi osztály képviselőjeként, hanem önálló jogokkal és felelősséggel rendelkező személyként jelenhetett meg a közösség életében. Ha ma ismét egyre gyakrabban az alapján ítélünk meg valakit, hogy melyik népcsoporthoz tartozik, milyen vallást követ, milyen országban született vagy milyen politikai táborhoz sorolják, akkor nem egyszerűen az együttélés egyes szabályait sértjük meg, hanem magát azt a civilizációs örökséget kezdjük lebontani, amelyre Európa olyan büszkén hivatkozik. A történelmi fejlődés ugyanis nem visszafordíthatatlan folyamat, és nincs olyan kulturális teljesítmény, amely örökre megvédené a társadalmat saját erkölcsi tévedéseitől.
A politika felelőssége ebben a helyzetben különösen nagy, mert a társadalmi bizalom elvesztése nem csupán egyes pártok népszerűségének csökkenését jelenti, hanem a demokratikus együttélés alapfeltételeit is veszélyeztetheti. Amikor a polgárok már nem hisznek abban, hogy problémáikra az intézményes politika képes választ adni, könnyebben fordulnak olyan mozgalmak és ideológiák felé, amelyek gyors, egyszerű és érzelmileg kielégítő magyarázatokat kínálnak. A politikai vezetők ilyenkor különösen nagy kísértést érezhetnek arra, hogy a társadalmi feszültségeket saját választási céljaik szolgálatába állítsák, miközben az elhanyagolt intézményi feladatok, a be nem tartott ígéretek és a megoldatlan integrációs problémák tovább mélyítik a bizalmatlanságot. Az igazi politikai felelősség azonban nem abban merül ki, hogy egy kormány képes-e megnyerni a következő választást, hanem abban is, hogy döntéseivel milyen társadalmat hagy maga után, milyen kapcsolatokat teremt vagy rombol le, és képes-e olyan feltételeket biztosítani, amelyek között különböző hátterű emberek békében, biztonságban és kölcsönös tiszteletben élhetnek együtt.
A művelt Európa tehát nem azért került nehéz helyzetbe, mert elveszítette volna tudományos vagy kulturális teljesítőképességét, hanem mert a társadalmi és politikai fejlődés nem minden területen követte a technikai haladás ütemét. Olyan eszközökkel rendelkezünk, amelyekkel néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen pontossággal vizsgálhattuk volna az emberi társadalmak működését, mégis sokszor régi történelmi reflexekhez, egyszerű ellenségképekhez és bizonyítatlan általánosításokhoz térünk vissza. Egyre többet tudunk a világról, miközben nem feltétlenül értjük jobban egymást; egyre fejlettebb kommunikációs rendszereket építünk, miközben a társadalmi párbeszéd sok helyen nehezebbé válik; egyre részletesebben fogalmazzuk meg az emberi jogokat, miközben alkalmazásuk körül újabb és újabb konfliktusok bontakoznak ki. A civilizáció külső formái gyarapodnak, de belső tartalmuk megőrzése minden nemzedéktől új erőfeszítést követel.
Talán ideje volna elismernünk, hogy Európa történelmi önképe nem elegendő biztosíték saját jövőjére. A felvilágosodás, a humanizmus és a demokrácia öröksége nem olyan családi vagyon, amelyet az utódoknak elegendő egyszerűen birtokolniuk, hanem olyan szellemi és erkölcsi teljesítmény, amelyet minden korszakban újra meg kell érteni, tovább kell építeni, és szükség esetén meg is kell védeni. Ehhez azonban nem elegendő az előítéletek elítélése, mert a gyűlölet kialakulásának társadalmi feltételeit is vizsgálni kell, ahogyan a közbiztonság követelménye sem igazolhatja ártatlan emberek kollektív megbélyegzését. Egy működő demokratikus társadalomnak egyszerre kell képesnek lennie a problémák őszinte megnevezésére, a jogrend következetes érvényesítésére, a különböző közösségek közötti együttműködés megteremtésére és annak biztosítására, hogy senkit ne érhessen hátrány pusztán a származása vagy vallása miatt.
A történelem tanulságai nem azért fontosak, mert pontosan megismétlődnek az egykori események, hanem mert az emberi viselkedés bizonyos mechanizmusai új körülmények között is felismerhetők maradnak. A társadalmi bizonytalanság, a bizalom megrendülése, a politikai felelősség elhárítása, az egyszerű magyarázatok iránti vágy és az ellenségképek kialakulása különböző korszakokban eltérő formát ölthet, de következményeik minden esetben súlyosak lehetnek. Európa számára éppen ezért a múlt emlékezete nem pusztán kegyeleti kötelesség, hanem a jelen megértésének nélkülözhetetlen eszköze is, amely arra figyelmeztet, hogy a civilizáció nem valamiféle egyszer és mindenkorra elért állapot, hanem törékeny emberi teljesítmény, amelyet a társadalmi közöny, a politikai felelőtlenség és a másik ember méltóságának semmibevétele bármikor veszélybe sodorhat.
A kontinens jövőjének nagy kérdése ezért aligha az, hogy képes lesz-e még gazdagabbá válni, újabb tudományos felfedezéseket tenni vagy még fejlettebb technológiákat létrehozni. Sokkal inkább az, hogy képes lesz-e visszaszerezni polgárai bizalmát, működőképessé tenni az együttélés intézményeit, és megőrizni azt az erkölcsi meggyőződést, amely szerint az emberi méltóság nem valamely csoport kiváltsága, hanem minden ember sajátja. Mert ha a műveltség nem jár együtt felelősséggel, ha a demokratikus intézmények mögül eltűnik a társadalmi bizalom, és ha az emberi jogok ünnepélyes nyelvezete már nem képes eligazítani a mindennapi élet konfliktusaiban, akkor a civilizáció lassan elveszítheti azt a belső tartalmat, amely eredetileg naggyá tette.
Európa a huszadik században rettenetes árat fizetett azért, hogy felismerje a gyűlölet hatalmát, és ma, amikor ismét aggasztóan sok jel utal a társadalmi bizalmatlanság és az identitásalapú ellenségesség erősödésére, nem engedheti meg magának, hogy ezt a történelmi tudást pusztán emlékünnepségek, politikai nyilatkozatok és iskolai tananyagok formájában őrizze. A múlt tapasztalatainak a jelen döntéseiben kellene megmutatkozniuk, a felelős politikában, az igazságos jogalkalmazásban, a működő integrációban és a másik ember iránti tiszteletben, mert a civilizáció valódi értékét végső soron nem az határozza meg, hogy milyen magasztos gondolatokat fogalmazott meg önmagáról, hanem az, hogy ezekből mennyit képes megvalósítani.
És talán éppen ez a művelt Európa legnagyobb történelmi tragédiája: miközben az emberiség egyik leggazdagabb szellemi örökségét őrzi, újra és újra szembesülnie kell azzal, hogy a tudás nem teszi szükségszerűen bölcsebbé, a kultúra nem teszi automatikusan emberségesebbé, és a civilizáció fejlődése önmagában nem képes megakadályozni, hogy az ember szembeforduljon a másik emberrel.
Felhasznált források
- Bundesverband RIAS (2026): Antisemitische Vorfälle in Deutschland 2025.
- UK Home Office (2026): Hate Crime, England and Wales, Year Ending March 2026.
- OECD / European Commission (2023): Indicators of Immigrant Integration – Settling In.
- Europol (2026): European Union Terrorism Situation and Trend Report.
- European Parliament (2026): Eurobarometer – Public Concerns and European Priorities.
- European Union Agency for Fundamental Rights (2023–2024): A rasszizmusról, diszkriminációról és antiszemitizmusról készült felmérések.