Kollár Ferenc
Tito hosszú árnyéka
Az el nem kötelezettektől a BRICS-ig
Egy nemzetközi együttműködéshez elegendő lehet, ha résztvevői ugyanazt érzik szűknek. Másként képzelhetik el a jövőt, különböző rendszerekben élhetnek, akár egymással is versenghetnek — mégis összekötheti őket, hogy nagyobb beleszólást szeretnének abba a rendbe, amely kijelöli lehetőségeiket.
Ez a felismerés köti össze Tito el nem kötelezett politikáját a BRICS történetével. Két különböző korszakban jelentkezik ugyanaz az igény: a világ feltörekvő és fejlődő országai részt kívánnak venni a nemzetközi rendszer szabályainak alakításában.
Josip Broz Tito számára az önálló mozgástér megőrzése létkérdés volt. A Sztálinnal bekövetkezett 1948-as szakítás után Jugoszlávia szocialista országként került szembe a szovjet vezetéssel. Nyugati támogatást is igénybe vett, miközben megőrizte saját politikai berendezkedését. E helyzetből olyan külpolitika bontakozott ki, amely több irányban keresett kapcsolatokat, és ellenállt a nagyhatalmi alárendelődésnek.
Tito felismerte, hogy Jugoszlávia helyzete egy tágabb világ tapasztalatával találkozik. Ázsia és Afrika függetlenné váló országai szintén saját döntési lehetőségeiket keresték. A gyarmati uralom megszűnésével megnyílt előttük az állami önállóság, de a nagyhatalmak versengése újabb kötöttségeket teremthetett.
Az 1955-ös bandungi ázsiai–afrikai konferencia fontos előzménye volt az együttműködésnek. Tito 1956-ban Brioni szigetén találkozott Nehru indiai miniszterelnökkel és Nasszer egyiptomi elnökkel. Öt évvel később, 1961 szeptemberében Belgrád huszonöt ország részvételével adott otthont az el nem kötelezettek első csúcstalálkozójának. Tito, Nehru és Nasszer mellett Sukarno indonéz elnök és Nkrumah ghánai vezető is az alapító nemzedék meghatározó alakja lett.
Tito különös teljesítménye az volt, hogy egy közepes méretű európai országot e találkozások egyik központjává tett. Jugoszlávia diplomáciai súlya messze meghaladta gazdasági és katonai erejét. Belgrádhoz olyan országok kapcsolódtak, amelyek egyenként könnyebben szorultak volna a világpolitika peremére.
Az együttműködés résztvevői között jelentős különbségek maradtak. Másként viszonyultak a szocializmushoz, a kapitalizmushoz és magukhoz a nagyhatalmakhoz is. Az el nem kötelezettség a gyakorlatban korántsem jelentett mindenkitől egyforma távolságot. Közös alapot a szuverenitás, a be nem avatkozás, az egyenrangúság és az önálló fejlődés igénye teremtett.
Ezekből az elvekből politikai követelés következett: az érintett országoknak legyen érdemi szavuk azokban az ügyekben, amelyek meghatározzák a sorsukat.
Évtizedekkel később más történelmi környezetben szerveződött meg a BRICS. A BRIC elnevezést Jim O’Neill közgazdász 2001-ben használta Brazília, Oroszország, India és Kína gazdasági jelentőségének jelölésére. A kategóriából fokozatosan politikai együttműködés lett: 2006-ban külügyminiszteri találkozót, 2009-ben Jekatyerinburgban első vezetői csúcstalálkozót tartottak. Dél-Afrika 2011-ben már részt vett a csúcson, és meghonosodott a BRICS név. A későbbi bővüléssel Egyiptom, Etiópia, Irán, az Egyesült Arab Emírségek, majd Indonézia is csatlakozott.
A csoport intézményépítésbe is kezdett. Az Új Fejlesztési Bank létrehozásáról 2014-ben állapodtak meg, működése 2015-ben indult. A bank infrastruktúra és fenntartható fejlődési beruházások finanszírozásával bővíti a részt vevő országok lehetőségeit. Az együttműködés így saját pénzügyi eszközt is kapott.
A BRICS megértéséhez azonban a közös intézmények mellett a különbségeket is látnunk kell. Tagjai eltérő történelmi tapasztalatokkal, gazdasági érdekekkel és hatalmi törekvésekkel érkeznek. Kína, India, Brazília vagy Oroszország nem ugyanazt várja a nemzetközi rendszer átalakulásától. Az együttműködésen belül is léteznek versengések és érdekellentétek.
A BRICS-et nem az tartja össze, hogy tagjai ugyanazt a világrendet képzelik el, hanem inkább az, hogy egyikük sem elégedett teljesen a jelenlegi rendszerben rendelkezésére álló mozgástérrel.
Ez az értelmezés magyarázza, hogyan működhet együtt ennyire különböző országok csoportja. Egyikük nagyobb intézményi képviseletet, másikuk több finanszírozási lehetőséget, ismét másikuk szélesebb külpolitikai szabadságot keres. A közös fellépés mindegyikük számára javíthatja az alkupozíciót, miközben távlati céljaik különbözők maradnak.
Itt válik igazán láthatóvá a történelmi párhuzam. Az el nem kötelezetteknél is különböző jövőképek találkoztak az önállóság közös igényében. Tito Jugoszláviájának nem kellett ugyanolyanná válnia, mint Nehru Indiájának ahhoz, hogy együtt követeljenek nagyobb mozgásteret. A BRICS együttműködéséhez sem szükséges egyetlen közös társadalmi vagy világpolitikai modell elfogadása.
A két kezdeményezés között ezért a beleszólás igénye teremti meg a legerősebb kapcsolatot. A nemzetközi rendszer résztvevői saját súlyukhoz és törekvéseikhez mérten akarják alakítani a szabályokat. Az önállóság ebben az értelemben azt is jelenti, hogy az ország választhasson partnerei között, tárgyalhasson a feltételekről, és rendelkezzen alternatívákkal.
A BRICS e történet folytatásaként értelmezhető, miközben az el nem kötelezettek mozgalma továbbra is létezik. A folytonosság politikai törekvésekben és részben a résztvevő országokban jelenik meg. India, Egyiptom és Indonézia különösen jól látható hidat képez a két korszak között.
Van azonban egy belső próba is. A BRICS-ben nagyhatalmak ülnek együtt kisebb súlyú országokkal. Az önállóság közös elve akkor válik hitelessé, ha az együttműködés a kisebb résztvevők mozgásterét is növeli. A külső függés lazításának értékét az mutatja meg, mennyi tényleges választási szabadság keletkezik belőle.
Tito öröksége innen nézve ma is eleven kérdés. Lehet-e úgy közös erőt teremteni, hogy közben a résztvevők megőrzik saját útjukat? Képesek-e az eltérő országok együtt tágítani azt a teret, amelyben később különböző döntéseket hozhatnak?
Ha a BRICS ebben eredményes lesz, történelmi jelentőségét az adhatja, hogy többféle jövő számára szerez helyet a nemzetközi rendszerben. Az együttműködés sikere így akár abban is megmutatkozhat, hogy tagjai nagyobb szabadsággal térhetnek el egymástól.
Belgrád és a BRICS között talán ez a legmélyebb folytonosság: együtt megszerezni a jogot és az erőt ahhoz, hogy mindenki a saját jövőjéről dönthessen.