Kétszázan indultak lefelé. Nem zuhantak. Lassan ereszkedtek, mint akik még biztosak benne, hogy bármikor visszafordulhatnak.
A Hermón fölött még rajtuk volt az ég szaga. Aztán meglátták a nőket. És abban a pillanatban valami megrepedt a világ rendjében.
Nem a szerelem volt a bűn. Talán nem is a test. Hanem hogy magukkal hozták azt, aminek odafönt kellett volna maradnia.
Azazel megtanította az embert, hogyan kell a követ fémmé tenni, a fémet pengévé, a pengét hatalommá.
Mások megmutatták a csillagok mögötti számokat, a növények titkos nevét, a jövendő repedéseit.
És az ember mindent megtanult. Csak azt nem, mikor kellene nem tudnia. • Azóta is ez történik. Valaki mindig lehoz egy új tüzet az égből. Mi köré gyűlünk, tenyerünket fölé tartjuk, arcunkat megvilágítja, aztán fegyvert készítünk belőle. Mert nem a tudás gonosz. A tudás néma. Mi tanítjuk meg ölni. • A Vigyázók később féltek. A Halhatatlan lények először érezték az ítélet közeledését.
Énokhoz mentek. Egy emberhez. Ők, akik valaha az ég kapuinál álltak, most egy halandót kértek: beszélj értünk Istennel.
És Énok elindult. Fölfelé. Miközben mögötte az angyalok egyre mélyebbre süllyedtek. • A válasz rövid volt. Nem az embernek kellett volna könyörögnie az angyalokért. Hanem angyaloknak kellett volna őrizniük az embert. De átlépték a határt.
És vannak határok, amelyeket nem azért húz meg Isten, mert fél attól, ami mögöttük van, hanem mert tudja, mi történik velünk, ha túl korán érünk oda. • Megkötözték őket. A fény egykori lakóit sötétségbe zárták. És lent maradt utánuk minden, amit elkezdtek: a penge, a vér, a titkos tudás, az óriások holtteste és azok nyugtalan szellemei.
Csak Énok ment tovább. Nem volt angyal. Nem volt hibátlan. Csak járt. Istennel járt. Talán ezért nem találta meg a halál. • Különös ez. Az angyal ember akart lenni, és elvesztette az eget.
Az ember nem akart angyal lenni, csak ment Isten mellett, és egyszer nem volt többé. • Talán azóta is itt húzódik közöttünk a láthatatlan határ: nem ég és föld között, hanem aközött, amit már meg tudunk tenni, és aközött, amit még nem volna szabad.
És valahol fölöttünk a Vigyázók még mindig a láncaikat hallgatják. Mi pedig újabb és újabb tüzeket gyújtunk azzal a tudással, amelyet valaki egyszer túl korán hozott le nekünk az égből.
