József Attila
KOLLÁR FERENC
József Attila szerelmeinek közös karaktere és szerelmi lírájának strukturális mintázata
József Attila szerelmi lírája nem elszigetelt életrajzi epizódok lenyomata, hanem ismétlődő kapcsolati és poétikai struktúrák rendszere. Erre már a korai életrajzírók és elemzők is utaltak (vö. Németh G. Béla; Stoll Béla), amikor a költő érzelmi életének és költői megszólalásának szoros összefonódását hangsúlyozták. A különböző nőkhöz fűződő kapcsolatok részleteiben eltérnek egymástól, ám egymás mellé helyezve őket világos mintázat rajzolódik ki.
József Attila meghatározó szerelmei – Vágó Márta, Marton Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra – kivétel nélkül városi, művelt, autonóm nőalakokhoz kötődnek, akik értelmiségi pályán mozogtak, önálló egzisztenciával és kialakult világnézettel rendelkeztek. Zsidó származásuk a két világháború közötti Magyarországon nem pusztán családtörténeti adat, hanem társadalmi és kulturális pozíciót jelölt, amely gyakran együtt járt a modernitással, az emancipációval és a hagyományos szerepminták elutasításával (lásd erről Gyáni Gábor társadalomtörténeti megállapításait). Ez a pozíció strukturálisan rokon József Attila saját helyzetével, aki egyszerre volt a modern magyar irodalom központi alakja és társadalmilag periférikus létező. Mondjuk ki őszintén, Attila a nőkön élősködő, laza, felelőtlen, művészéletet élt.
A szerelmi kapcsolatok dinamikáját alapvetően aszimmetria jellemzi. József Attila érzelmi kötődései jellemzően felfelé irányuló kapcsolatok: a nő szellemi, erkölcsi vagy egzisztenciális értelemben stabilabb, rendezettebb pozícióban áll. Erre a jelenségre már a pszichoanalitikus olvasatok is felhívták a figyelmet (vö. Róheim Géza; Gyömrői Edit esete). A szerelmi megszólalás így nem az egyenrangú kölcsönösség, hanem az idealizáló vágy nyelvén történik. A nő nem partnerként, hanem mérceként, határként jelenik meg: nem a megérkezés, hanem az elérhetetlenség figurájaként. Itt hívnám fel a figyelmet arra a különös mintázatra, hogy Attila minden szerelme zsidó származású volt.
Ez a szerkezeti sajátosság magyarázza József Attila szerelmi lírájának egyik legfontosabb vonását: a legnagyobb szerelmes versek nem az aktuális együttéléshez, hanem a távoli, beteljesületlen vagy csak rövid ideig megélt kapcsolatokhoz kötődnek. Az Óda – a világirodalom egyik legszebb szerelmes versének keletkezéstörténete – amelyet a lillafüredi írói találkozó kontextusában több filológiai vizsgálat is tárgyal (pl. Stoll Béla, Horváth Iván) – paradigmatikus példája ennek. A költészet nem a mindennapi együttélés tapasztalatából, hanem a hiányból és az eszményítésből nyeri energiáját.
Szántó Judit szerepe ebből a szempontból különösen beszédes. Ő biztosítja József Attila számára az élet anyagi és gyakorlati feltételeit, ám éppen ezért nem válik a nagy szerelmi líra címzettjévé. A létfenntartás és a költői ihlet forrásai elválnak egymástól, ahogyan arra a visszaemlékezések és levelezések is utalnak. Ez az elválás nem személyes kudarc, hanem strukturális következmény.
A szerelmes versek poétikai szintjén mindez a test és a kozmosz sajátos összekapcsolásában jelenik meg. József Attila szerelmi lírájában a női test nem erotikus tárgyként, hanem ontológiai metaforaként működik: a biológiai részletek kozmikus rendbe illeszkednek, a szerelem pedig a létezés egészére irányuló megértési kísérletté válik (ennek értelmezését többek között Kulcsár Szabó Ernő poétikai elemzései is megerősítik). A szerelmi vers így nem érzelmi dokumentum, hanem filozófiai állítás.
A szerkezet következménye tragikus. Az a nő, aki az életet fenntartja, nem válik a költészet forrásává; az a nő, aki a költészetet inspirálja, nem marad az életben jelen. Ez nem erkölcsi hiányosságként, hanem a modern szubjektum tapasztalataként értelmezhető. József Attila szerelmi lírája ezért nem a beteljesülés, hanem a strukturális hiány költészete, ahol a vers logikája szükségszerűen elszakad az élet lehetőségeitől.
Ebben az értelemben József Attila szerelmes költészete nem pusztán életrajzi kulccsal olvasható, hanem a modern ember alaptapasztalatának művészi megfogalmazásaként: annak felismeréseként, hogy értelem, vágy és élet ritkán rendeződnek egyetlen, harmonikus rendszerbe.
ÓDA – ADATOK
József Attila és Szántó Judit viszonya 1930 őszén kezdődött, és nagyjából hat éven át, 1936 őszéig tartott.
Judit, József Attila élettársa, a költő lillafüredi tartózkodásáról való hazatérése után, 1933. június 18-án találta meg az Óda kéziratát Attila kabátzsebében.
A verset Attila egy ott megismert nőhöz, Marton Mártához írta. Juditot mélyen megbántotta a mű testi szenvedélyessége, valamint az a tény, hogy a költő egy idegen nőtől kapott ihletet, miközben ők ketten nyomorban éltek.
Szántó Judit így fakadt ki Attilára:
„Ahhoz írjál te ódát, aki a szaros gatyádat mossa!”
Judit fizikai munkát végzett: egy esernyőgyárban dolgozott munkásként. Mivel Attilának sohasem volt rendszeres jövedelme, Judit gyári munkájával biztosította kettőjük számára a szűkös megélhetést.
Szántó Judit számára az Óda nem a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes verse volt, hanem a hűtlenség és az elhanyagoltság szimbóluma, amely végül kapcsolatuk megromlásához vezetett. A vers okozta feszültség tettlegességig is fajult: Judit nyilvánosan pofon ütötte a költőt az Óda miatt.
Két héttel az Óda megtalálását követően, 1933. július 3-án, Szántó Judit mérget vett be, de az orvosok megmentették az életét. Judit úgy nyilatkozott, hogy az Óda miatt mérgezte meg magát. Később Attila és Judit kapcsolata a verssel összefüggő konfliktusok nyomán 1936. október 20-án válással végződött.
A „HARMINCKÉT ÉVES LETTEM ÉN” ATTILA vers 1937-ben született.
44 évvel később, 1981-ben lettem 32 éves és ez alkalomból elzarándokoltam Attilához, hogy együtt ünnepeljünk.
