Dr. Babcsányi Sándor – orvos
KOLLÁR FERENC
Patkányháború
1956. december 7-én, péntek délelőtt tíz óra körül, a kishegyesi Tito marsall utca 3. szám alatti Kollár-ház udvarán a tél már eldöntötte magában, hogy disznóvágás előtt bekeményít. A tüzelő tárolóban szén és fa feküdt egymásra rakva, mint két hallgatag hadsereg. A fal túloldalán, a Dömötörék istállói felől, már napok óta dolgoztak valakik. Nem láttuk őket, csak tudtuk, hogy jönnek.
Apámmal a pénteki piac után mentünk le a tüzelőtárolóba. Ő elöl, hosszú nyelű vaslapáttal, én mögötte a szenesvödörrel. A mozdulataink rutinosak voltak, a gondolataink máshol jártak. Amikor felkapcsolta a villanyt, a fény egyszerre rántotta ki a valóságot a sötétből.
Öten voltak.
Macskanagyságú, szénfekete testek álltak a szénrakáson, megmerevedve, mintha ők is meglepődtek volna azon, hogy léteznek. A bundájuk elnyelte a fényt, a szemük viszont visszanézett.
Apám nem gondolkodott. Egy mozdulattal visszalökött az ajtón túlra, és kicsukott a veszedelmes helyzetből, A kilincs kattanása volt az első hang a háborúból.
Kívül maradtam.
A tároló belsejéből fémes csattogás hallatszott, tompa puffanások, és valami, amit addig nem ismertem: a patkányok üvöltése. Nem visítás – üvöltés. Csapdába estek, nem találták a fal alatti kijáratot, és támadtak.
A félelem nem gondolat volt, hanem állapot.
Amikor apám hangját is meghallottam – nem szavakat, hanem erőt –, akkor résnyire nyitottam az ajtót. Amit láttam, örökre bennem maradt: a patkányok felfutottak a lapát nyelén, harapni próbálták, a testek összegabalyodtak, és a rend megszűnt létezni.
Akkor elájultam.
Apám karjában tértem magamhoz. A keze véres volt, az arca nyugodt.
– Győztünk, kisfiam – mondta. – Mindet agyonütöttem. Menjünk az orvoshoz, nekem most tetanusz kell.
Babcsányi Sándor doktor bácsi beadta az injekciót, majd rám nézett.
– Te hogy vagy, Ferikém?
A válasz nem gondolkodásból jött.
– Büszkén – mondtam. – Az én édesapám a világ legjobb katonája. Legyőzte az öt patkányt. És én még soha nem szerettem őt ennyire.
A Kollár ház már a múlté – apám halála után 1963-ban eladtam.
Gondolom már patkányok sem laknak a közelben.
De az a délelőtt megtanította, hogy a háború néha nem zászlókkal érkezik, hanem szénporosan, és hogy egy apa nem mindig beszél – néha csak cselekszik, és ezzel örökre helyet csinál magának gyermeke emlékezetében.
Kollár Ferenc rajza: Nyírádi Marcsa táncol egy hegyei lakodalomban