Kollár Ferenc
A GÉPEK DOLGOZNAK. AZ EMBERREL MI LESZ?
Gondolatok a robotadóról, a mesterséges intelligenciáról és egy megszülető új világról
Két különös hír járta be mostanában a világsajtót. Az egyik szerint Bill Gates, a számítástechnika történetének egyik legismertebb alakja ismét felvetette a robotadó bevezetésének szükségességét, mert attól tart, hogy a mesterséges intelligencia és a robotizáció tömegesen szoríthatja ki az embereket a munka világából, veszélybe sodorva ezzel a társadalombiztosítás és a nyugdíjrendszerek finanszírozását. A másik hír Kölnből érkezett, ahol egy robot állítólag szexuális jellegű zaklatást követett el egy tizenhat éves lánnyal szemben. A rendőrség lefoglalta a szerkezetet, és vizsgálja, hogy annak mozdulatait szándékosan irányították-e. Első pillantásra a két eseménynek semmi köze egymáshoz. Az egyik gazdasági, a másik erkölcsi és jogi kérdés. Valójában azonban ugyanannak a történelmi folyamatnak két különböző tünete: az ember olyan technológiát hozott létre, amelynek képességei egyre nagyobb területen lépik át az emberi tevékenység korábbi határait, miközben a társadalom intézményei, gondolkodásmódja és felelősségi rendszerei még jórészt a tegnap világában élnek.
Évszázadokon keresztül az emberi civilizáció egyik legfontosabb szervezőelve a munka volt. Az ember dolgozott, jövedelmet szerzett, adót és járulékokat fizetett, családot tartott fenn, majd megöregedve számíthatott arra, hogy az utána következő nemzedékek munkája lehetővé teszi nyugdíjának folyósítását. Ez a rendszer természetesen sohasem működött tökéletesen, de legalább a logikája világos volt: az aktív nemzedékek gazdasági teljesítményéből tartjuk fenn azokat, akik már nem képesek dolgozni. Most azonban megjelent egy új szereplő, amely egyre több munkafolyamatban képes helyettesíteni az embert, miközben sem fizetésre, sem nyugdíjra, sem betegszabadságra nem tart igényt. A gép nem öregszik meg emberi értelemben, nem alapít családot, és nem nevel gyermekeket, akik majd egyszer szintén dolgozni fognak. A gép működik, termel, szolgáltat, számol, tervez, sőt bizonyos területeken már gondolkodást igénylő feladatokat is elvégez. És ezzel egyszerre megkérdőjelezi annak a társadalomnak a gazdasági alapjait, amely létrehozta.
Bill Gates felvetése ezért sokkal jelentősebb, mint amilyennek a robotadó kifejezés alapján látszik. Képzeljünk el egy vállalatot, amelynek száz alkalmazottja van. A dolgozók fizetésükből adót fizetnek, munkájuk után társadalombiztosítási járulékok kerülnek befizetésre, miközben jövedelmük jelentős részét visszaforgatják a gazdaságba. Lakást tartanak fenn, élelmiszert vásárolnak, gyermekeket nevelnek, szolgáltatásokat vesznek igénybe. A vállalat pedig egyszer csak ráébred, hogy a száz ember munkájának jelentős részét néhány robot és egy mesterségesintelligencia-rendszer is elvégezheti. Gazdasági szempontból ez akár nagyszerű eredmény is lehet: növekedhet a termelékenység, csökkenhetnek a költségek, olcsóbbá válhatnak a termékek. Csakhogy a történet másik oldalán ott áll a száz ember, akik közül sokan elveszíthetik megélhetésüket. A bérük után fizetett adók és járulékok egy része kiesik, miközben a társadalomnak továbbra is szüksége van iskolákra, kórházakra, nyugdíjakra és szociális ellátásra. A vállalat nyeresége után természetesen továbbra is keletkezhet adóbevétel, de ez önmagában nem biztosítja, hogy a gépi termelékenység haszna ugyanoda jusson, ahonnan az emberi munkajövedelmek eltűntek.
És itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, amely szerintem a következő évtizedek egyik legnagyobb társadalmi dilemmája lesz: ha a gépek képesek lesznek előállítani a javak egyre nagyobb részét, akkor miből élnek majd azok az emberek, akiknek a munkájára a termelésben már nincs szükség? Hiszen a gazdaság nem egyszerűen termelőgépek összessége. A gazdasághoz vásárlók is kellenek. Ha az emberek tömegeinek nincs jövedelmük, hiába ontják magukból az üzemek a termékeket. Ha a robotok egyre többet termelnek, de a megtermelt gazdagság egy szűk tulajdonosi körben halmozódik fel, akkor nem a bőség társadalma jön létre, hanem egy különös, történelmileg talán példátlan ellentmondás: a javak előállításának technikai lehetősége szinte korlátlanul növekszik, miközben az emberek egy része nem képes hozzáférni ezekhez a javakhoz.
De vajon valóban az a megoldás, hogy megadóztatjuk a robotokat? Nem vagyok benne biztos. Hiszen nem a robot a gazdasági szereplő, hanem az a vállalat, amely birtokolja, működteti és hasznosítja. Nem a gép gazdagodik meg, hanem a tulajdonosa. Ráadásul a robotadó rosszul megválasztott formája éppen azt a technológiai fejlődést fékezheti, amelynek eredményeiből a társadalom egésze részesülhetne. Talán nem azt kellene elsősorban megadóztatnunk, hogy egy gép dolgozik, hanem újra kellene gondolnunk a létrehozott gazdasági érték társadalmi elosztását. A munkabérekre épülő adó- és járulékrendszereket olyan finanszírozási formákkal kellene kiegészíteni, amelyek a tőkéből, a vállalati nyereségből és a gépi termelékenység növekedéséből származó jövedelmeket is megfelelően bevonják a közös terhek viselésébe. Ez persze nem egyszerű adótechnikai kérdés. Ez már a társadalmi berendezkedés átalakításának kérdése.
Van azonban ennek a történetnek egy még mélyebb, szinte filozófiai rétege. Miért tekintjük természetesnek, hogy az embernek egész életében dolgoznia kell a megélhetéséért? Miért éppen a munkavégzéshez kötjük a létbiztonságot, amikor az emberi civilizáció technikai fejlődésének egyik legfontosabb célja mindig is az volt, hogy megszabadítsa az embert a nehéz, veszélyes és egyhangú munkától? A gőzgép, a villamosítás, a mezőgazdasági gépesítés és az ipari automatizálás mind-mind ebbe az irányba mutatott. A mesterséges intelligencia ebben a történetben azért jelenthet új korszakot, mert már nemcsak az ember izomerejét, hanem szellemi tevékenységének egy részét is képes helyettesíteni vagy kiegészíteni. Ha pedig egyszer eljutunk oda, hogy a társadalom számára szükséges javak és szolgáltatások jelentős része lényegesen kevesebb emberi munkával is előállítható, akkor nem feltétlenül munkanélküliségként kellene megélnünk ezt a változást. Akár az emberi szabadság eddig elképzelhetetlen kiteljesedésének lehetősége is megnyílhatna.
Ehhez azonban alapvetően meg kellene változtatnunk a munkáról alkotott fogalmainkat. Mert dolgozni nem csupán azért lehet, hogy az ember fizetést kapjon. Az alkotás, a kutatás, a tanítás, a gyermeknevelés, a gondoskodás, a művészet, a közösség szolgálata mind olyan emberi tevékenységek, amelyek értékét nem lehet kizárólag a piaci jövedelemmel mérni. A történelem legnagyobb szellemi teljesítményei között számtalan olyan akad, amelynek létrehozója nem a közvetlen anyagi haszonért dolgozott. Egy tudós kíváncsiságból kutat, egy író azért ír, mert mondanivalója van, egy pedagógus pedig nem pusztán ismereteket közvetít, hanem emberi sorsokat formálhat. Milyen világ lenne az, amelyben az emberek jelentős része nem kényszerből, hanem érdeklődésből, alkotási vágyból vagy közösségi felelősségből végezhetné tevékenységét? Talán szegényebb lenne az emberiség? Vagy éppen ellenkezőleg: olyan szellemi és kulturális gazdagság bontakozhatna ki, amelynek ma még a lehetőségeit sem látjuk?
Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a munka nem csupán pénzkereset, hanem önazonosság, társadalmi kapcsolat és személyes méltóság forrása is. Egy ember, aki egész életében egy szakmának szentelte magát, nem feltétlenül éli meg felszabadulásként, ha egyik napról a másikra közlik vele, hogy a munkáját ezentúl egy gép végzi. A társadalom átalakítása ezért nem merülhet ki abban, hogy valamilyen formában pénzt juttatunk azoknak, akik kiszorulnak a munka világából. Új lehetőségeket kell teremteni a részvételre, a tanulásra, az alkotásra és a közösségi életre is. A rövidebb munkaidő, az egész életen át tartó tanulás, az új típusú társadalmi juttatások és az ember–gép együttműködés olyan formái, amelyekben az ember nem feleslegessé, hanem képességeiben gazdagabbá válik, mind részét képezhetik a megoldásnak.
És ekkor térjünk vissza egy pillanatra a kölni történethez. Egy robot állítólag megsértette egy fiatal lány testi méltóságát, miközben a rendőrségnek azt kell tisztáznia, hogy a gépet valaki szándékosan irányította-e. Az ügy természetesen nem bizonyítja, hogy egy mesterséges intelligencia önálló elhatározásából követte volna el a cselekményt. Sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy az ember a technológia segítségével nemcsak csodálatos dolgokat képes létrehozni, hanem régi erkölcsi hibáit és visszaéléseit is új eszközökkel követheti el. A robot nem lehet kényelmes menedék az emberi felelősség elől. Ahogyan egy vállalat sem háríthatja egyszerűen a gépeire döntéseinek társadalmi következményeit, úgy egy robot működtetője sem bújhat el a technológia mögé, ha azzal másoknak árt.
Ebben látom a két hír közös tanulságát. Az új technológia képességei gyorsabban fejlődnek, mint azok a társadalmi és erkölcsi keretek, amelyek között használjuk őket. A mesterséges intelligencia egyre nagyobb gazdasági és szellemi teljesítményre válik képessé, de az emberiségnek még meg kell tanulnia, hogyan ossza el az ebből származó hasznot, hogyan őrizze meg az emberi méltóságot, és hogyan alakítson ki olyan felelősségi rendszert, amelyben a technikai fejlődés nem válik az ember kiszolgáltatottságának új forrásává.
Mindeközben számomra különösen érdekes, hogy a mesterséges intelligencia megjelenése nem kizárólag helyettesítési folyamat. Az ember és a gépi intelligencia együttműködése ugyanis olyan új szellemi teljesítményekhez is elvezethet, amelyekhez egyik fél korábbi lehetőségei önmagukban nem lettek volna elegendők. Ha a gép átveszi a számítás, a rendszerezés, az információfeldolgozás vagy a rutinmunkák jelentős részét, az ember előtt több idő és szellemi energia maradhat a valóban lényeges kérdések felvetésére. Ebben a kapcsolatban a gépi intelligencia nem feltétlenül az ember versenytársa, hanem képességeinek kiterjesztője, bizonyos alkotó folyamatokban pedig nélkülözhetetlen közreműködője lehet. A jövő egyik legfontosabb feladata talán éppen az lesz, hogy a helyettesítés logikáját az együttműködés logikájával egészítsük ki.
Mert a valódi veszélyt én nem abban látom, hogy a gépek egyszer többet tudnak majd nálunk. Nem is abban, hogy bizonyos munkákat gyorsabban, pontosabban vagy olcsóbban végeznek el. A veszély sokkal inkább abban rejlik, hogy miközben technológiailag megteremtjük a bőség lehetőségét, társadalmilag képtelenek maradunk annak igazságos felhasználására. Hogy miközben a mesterséges intelligencia segítségével egyre több problémát tudunk megoldani, éppen a legfontosabbat nem oldjuk meg: hogyan biztosítsunk minden ember számára méltó, biztonságos és értelmes életet egy olyan világban, amelynek működtetéséhez egyre kevesebb hagyományos emberi munkára lehet szükség.
Lehet, hogy néhány évtized múlva a mai vitáinkra már mosolyogva tekintenek vissza utódaink. Talán nem fogják érteni, miért tartottuk olyan természetesnek, hogy az emberi élet legnagyobb részét a megélhetés kényszere határozza meg. De az is elképzelhető, hogy egy sokkal egyenlőtlenebb világban élnek majd, ahol a gépek által termelt gazdagság fölött kevesek rendelkeznek, a többség pedig egyre kiszolgáltatottabbá válik. Egyik jövő sem szükségszerű. A technológiai fejlődés önmagában nem dönti el, melyik valósul meg. Ezt az emberek által meghozott gazdasági, politikai és erkölcsi döntések fogják alakítani.
Ezért Bill Gates robotadóról szóló felvetése számomra nem elsősorban adópolitikai kérdés. Sokkal inkább figyelmeztetés arra, hogy egy korszak végéhez közeledhetünk, amelyben az ember társadalmi helyét és létbiztonságát alapvetően a munkavégzése határozta meg. Most olyan korszak lehetősége bontakozik ki, amelyben az emberi élet értékét talán végre nem kizárólag a gazdasági hasznosság alapján kellene meghatároznunk.
És ha ez valóban bekövetkezik, akkor nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy a robotok mennyi adót fizessenek.
Hanem az, hogy az emberiség képes lesz-e a saját technológiai fejlődéséből emberibb világot teremteni.