Kollár Ferenc
Álmaimban olykor sóhajt Szabadka
Ismertem egy szabadkai fiút, aki első pillantásra nem volt különleges, nem volt hős, nem volt lázadó, nem volt olyan, akire az utcán azonnal visszafordulnak az emberek, csak egy kissé vékony, kissé esetlen, sokat álldogáló fiú, akinek a kabátzsebében könyvek, gyűrött papírlapok és ceruzacsonkok lapultak, s aki néha olyan hosszú ideig nézte a városháza tornyát, mintha onnan, abból a színes, szecessziós magaslatból lehetne kiolvasni, mi történik az ember szívével, amikor először érzi azt, hogy valaki nélkül másképp süt a nap.
Volt benne valami halk, belső izzás, amelyet akkoriban még nem tudott volna nevén nevezni. Nem mondta volna, hogy költészet, nem mondta volna, hogy szenvedély, és talán azt sem mondta volna, hogy szerelem, mert ezek a szavak túl nagyok voltak egy fiúnak, aki még csak tanulta, hogyan kell egy lány mellett hallgatni, hogyan kell úgy menni a park kavicsán, hogy a lépése ne árulja el a szívdobogását. Egyszerűen csak azt érezte, hogy ha szeret valakit, akkor nem elég ránézni, nem elég hazakísérni, nem elég a pad mellett, alkonyatkor megfogni a kezét; verset kellett írnia, mert másképp nem tudott szeretni.
1965 és 1970 között öt szerelem érkezett az életébe: öt év, öt lány, öt név, öt másféle hang, másféle nevetés, másféle illat a hajban, másféle lépés a park kavicsán, és mégis mindegyik történet ugyanott kezdődött, a szabadkai városháza előtti parkban, abban a különös térben, ahol a délutánoknak saját levegőjük volt, és ahol a város mintha mindig egy kicsit lassabban lélegzett volna, amikor fiatalok ültek a padokon.
Nyáron por és meleg kő szaga szállt fel a járdából, tavasszal nedves föld és friss levél illata keveredett a cukrászdák édes párájával, ősszel gesztenyehéj roppant a cipők alatt, télen pedig a kabátok, sálak, füstök és leheletek között is ott maradt valami Szabadkából: az a halk, határszéli, szecessziós, kissé álmodó lüktetés, amelyet csak az ért meg, aki egyszer fiatal volt ott. Mert Szabadka akkor nem egyszerűen város volt, hanem szív: dobogott a korzón, a villamoscsengésben, a szerb, magyar, bunyevác, horvát mondatok egymásba csúszó zenéjében, a pékségek melegében, a kávéházak ajtaján kiszökő zajban, a városháza díszeiben, a park padjain, a lányok lépteiben, és a fiú, természetesen, azt hitte, hogy ez a dobogás érte van.
Az első lányt Évának hívták. 1965 tavaszán találkoztak, amikor a város még világos volt és friss, mintha a tél után nemcsak a fák, hanem a házak és az emberek is új levelet hajtottak volna. Éva barna volt és törékeny, de nem gyenge; olyan lány, akinek a mosolya előbb érkezett meg, mint ő maga, s ha belépett a parkba, a fiú már a nevetéséből tudta, hogy jön, mert az a nevetés nem hangos volt, inkább finom csengés, mintha valahol apró poharak értek volna össze.
A fiú sokáig nem mert ránézni. Nézte a cipőjét, a pad lábát, a városháza árnyékát, a járdán megálló fényt, mindent, csak Éva szemét nem, miközben a zsebében ott lapult az első vers, kockás füzetlapra írva, tintával, kicsit elkenődve, mert a lapot egész délelőtt magánál hordta, és annyiszor hajtotta össze meg nyitotta ki, hogy a papír már szinte puhává vált, mint egy zsebkendő. Amikor végre odaadta, Éva elolvasta, és nem nevetett; ez akkor többet jelentett minden csóknál.
A lány lassan összehajtotta a verset, két ujja közé fogta, mintha valami törékeny dolgot tartana, aztán halkan azt mondta: „Egyszer szeretnék a feleséged lenni.” Nem fogadalom volt ez, nem döntés, nem komoly, felnőtt ígéret, inkább egy mondat, amelyben a jövő először próbálta ki a saját hangját, de a fiú abban a pillanatban mindent elhitt: elhitte, hogy a városháza előtti parkból egyenesen vezet út az örökkévalóságba, elhitte, hogy Éva nevetése soha nem fog megváltozni, elhitte, hogy a szerelmes verseknek van hatalmuk a sors fölött, és elhitte, hogy aki egyszer azt mondja: szeretnék a feleséged lenni, az már valamiképpen az is lett, nem jog szerint, nem templom szerint, hanem a délután törvénye szerint.
Aztán Éva eltűnt az életéből, nem drámával, nem végső veszekedéssel, nem könnyes búcsúval, csak úgy, ahogy a tavaszi eső után lassan eltűnik a víz a kövek közül: egy ideig még látszik a helye, aztán már az sem. A fiú azonban megőrizte a padot, mert az első szerelem után az ember nem is a lányt őrzi meg először, hanem a helyet, ahol először boldog volt.
1966-ban Magda jött, egészen más fényben és egészen más lépéssel. Szőke volt, egyenes tartású, eleven, olyan lány, aki nem kér engedélyt arra, hogy jelen legyen, s amikor nevetett, nemcsak a szája nevetett, hanem a válla, a szeme, a járása is. A fiú mellette mindig kicsit ügyetlenebbnek érezte magát, de ez az ügyetlenség jó volt, olyan, mint amikor az ember hirtelen nagyobb cipőt kap, és még nem tud benne járni, de érzi, hogy egyszer bele fog nőni.
Magdával sokat sétáltak a városháza előtti parkban, körbe-körbe, ugyanazon az ösvényen, mintha a szerelemnek is volna gyakorlópályája. A fiú néha azt hitte, már századszor mennek el ugyanazon fa mellett, de minden körben más lett valami: egyszer Magda közelebb lépett, egyszer a keze súrolta a fiú kezét, egyszer megállt, és nem mondott semmit, egyszer pedig a fiú megérezte a hajának illatát, s ettől az egész park elmozdult benne egy fél lépéssel.
Magdának hosszabb verset írt. Abban már volt hold, ablak, várakozás, távoli vonat, becsukódó kapu, lámpafény, kéz, amelyet meg kellene fogni, de még nem mer; minden benne volt, amit egy tizenhét éves fiú fontosnak tart. Ma talán túl sok volt benne a nagy szó, de akkor még a nagy szavak is frissek voltak, és az „örökké” nem kopott fordulatnak látszott, hanem világító ajtónak.
Magda a vers után megfogta a fiú kezét, nem véletlenül, nem úgy, mintha megbotlott volna, hanem határozottan, és azt mondta: „Ha egyszer asszony leszek, a te asszonyod szeretnék lenni.” A fiú megijedt ettől a szótól, mert az asszony már több volt, mint a feleség: a feleség még lehetett ünnepi ruha, fénykép, virág, templom vagy városházi terem, de az asszony szóban már benne volt a kenyér, az ágy, a közös szoba, a reggeli csönd, a betegség, a mosás, a fáradtság, a tél, a hűség, a veszekedés és a kibékülés. A fiú még nem volt férfi, de ez a szó egy pillanatra odatolta a férfilét küszöbére.
Szabadka közben ment tovább körülöttük. A korzón léptek kopogtak, valaki újságot árult, a cukrászdából vanília és tejszínhab illata szállt, a park fái fölött madarak húztak át, a városháza tornya pedig mozdulatlanul állt, mintha ő lenne az egyetlen, aki tudja, hogy ezek a nagy szerelmek egyszer majd emlékké lesznek. De a fiú ezt még nem tudta; ő csak Magda kezét érezte, és ez akkor elég volt.
1967-ben Ilona következett. Ilona halk volt, nem félénk, inkább befelé világító, olyan lány, akinek nem kellett sokat beszélnie ahhoz, hogy az ember figyeljen rá. A fiú mellette lassabban kezdett lélegezni, mert vele nem lehetett kapkodni, nem lehetett nagy mozdulatokat tenni; Ilona mellett még a park is elcsendesedett, mintha a város tudta volna, hogy vannak szerelmek, amelyek nem a nevetésben, hanem a hallgatásban kezdődnek.
Ők többnyire ugyanazon a padon ültek. A fiú azt hitte, ez jel, mert azt hitte, ha egy pad újra és újra befogad két embert, akkor abból már valami sorsféle keletkezik. A pad fája ismerte a könyöküket, a kavics ismerte a cipőjük helyét, a fa fölöttük ismerte a hallgatásaikat, mert Ilonával sokat hallgattak, nem üresen és nem zavartan, hanem úgy, ahogy két nagyon fiatal ember hallgat, amikor még nem tudja, hogy a csönd néha mélyebb vallomás, mint a beszéd.
Ilonának írta a legszomorúbb versét, pedig semmi oka nem volt szomorúnak lenni: a nap sütött, a város élt, Ilona ott ült mellette. De a fiú akkoriban azt hitte, az igazi szerelemnek fájnia kell, mintha a fájdalom volna a bizonyíték arra, hogy valami mély, mintha a boldogság önmagában gyanús lenne, és csak akkor válna hitelessé, ha egy kis bánat is keveredik bele.
Ilona lassan olvasta a verset, a szél megmozdította a haját, a városháza falán megtört a délutáni fény, és a parkban futó gyerekek hangja hozzájuk már tompítva érkezett. Aztán Ilona felnézett, és azt kérdezte: „Egyszer lehetnék a feleséged?” Nem kijelentette, kérdezte, és ebben a kérdésben több gyöngédség volt, mint minden korábbi bizonyosságban, mert mintha nem birtokolni akarta volna a jövőt, csak óvatosan megérinteni. A fiú persze azonnal igent mondott, mert a fiú mindig igent mond, ha a jövő szép ruhában ül mellé a park padjára.
Ilona mosolya nem volt nagy mosoly, csak annyi, amennyi elég ahhoz, hogy a fiú egész napját megváltoztassa, és akkor Szabadka ismét lüktetni kezdett körülöttük: a kapualjak hűvösében, a villamoscsengésben, az esti fényben, a kávéházak ablakában, a járókelők sietségében. A város tudta, hogy a szerelem nem mindig kiált, néha csak ül egy padon, és megkérdezi: egyszer lehetnék?
1968-ban Zsuzsa érkezett, és vele már nem a csend jött, hanem a láng. Nem finom parázs, nem lassú melegedés, hanem hirtelen fellobbanás: nevetős, gyors, nyugtalan lány volt, olyan, aki mellett az embernek sietnie kellett, mert különben lemaradt nemcsak róla, hanem önmagáról is. A fiú Zsuzsa mellett először érezte, hogy a szerelem nemcsak nézés és vers, hanem vér is, nemcsak szép mondatok, hanem testközelség, nemcsak ábránd, hanem szédülés.
A parkban Zsuzsa nem akart azonnal leülni, előbb végigvitte a fiút az ösvényeken, a fáktól a szökőkútig, a szökőkúttól vissza a városháza felé, aztán megint körbe, mintha ellenőrizné, hogy a város még mindig alkalmas-e szerelemre, mintha minden padnak, minden bokornak, minden kőnek jóvá kellett volna hagynia őket. Zsuzsának bátrabb vers született, nem illetlen és nem durva, de már nemcsak csillagokról, holdról és örökkévalóságról szólt: volt benne váll, száj, lélegzet, volt benne az a pillanat, amikor két kéz egymás mellé kerül, és még nem fogják meg egymást, de már mindketten tudják, hogy ez a nem-érintés is érintés.
Zsuzsa kacagott, amikor olvasta, és megkérdezte: „Te mindenkinek verset írsz?” A fiú elvörösödött, és azt mondta: „Nem mindenkinek.” Ez nem volt teljesen igaz, de nem is volt hazugság, mert minden lánynak más fiú írta a verset: Évának még egy gyermek, Magdának egy férfivá ijedt kamasz, Ilonának egy szomorúságot próbálgató fiú, Zsuzsának pedig már maga a láng.
Zsuzsa összehajtotta a lapot, a blúzába csúsztatta, közel a szívéhez, és azt mondta: „Jó lenne egyszer a feleségednek lenni. De ne írj majd másnak ilyen verset.” A fiú megígérte, és komolyan gondolta, mert az ígéretek a kimondás pillanatában gyakran igazak; nem azért törnek el később, mert hazugságból születtek, hanem mert az élet nagyobb széllel jön, mint amire a fiatal szív számítani tud.
Zsuzsa mellett a fiú megtanulta, hogy a szerelem nem mindig szelíd. Van benne fény, amely elvakít, van benne meleg, amely megperzsel, van benne olyan öröm, amely már majdnem fáj, és amikor este hazament, a vers nélkül is tovább dobogott benne a park: a városháza tornya, a fák, a járda, a lány nevetése, a blúzba csúsztatott papírlap egyetlen izzó képpé állt össze. Ez volt a szerelmi láng, nem puszta vágy és nem puszta ábránd, hanem az a titokzatos erő, amikor a világ hirtelen személyessé válik, amikor a város nem város többé, hanem jel, amikor a délután nem idő, hanem ígéret, és amikor egy lány neve belülről világítja meg az utcákat.
1969-ben Anna jött, és ő másként volt szép, nem harsányan, nem azonnal, hanem valami városi finomsággal, valami tartással, amely a fiút egyszerre vonzotta és megszelídítette. Ahogy lépett, ahogy a kesztyűjét levette, ahogy a park fáira nézett, mintha azok régi ismerősei lennének, mellette Szabadka elegánsabbnak látszott, s a városháza szecessziós díszei mintha érte hajoltak volna le a falakról.
Annának a fiú először nem akart verset írni, mert azt hitte, kinőtt belőle. Azt hitte, most már elég lesz beszélni, okosan, tartózkodva, majdnem férfiasan; azt hitte, a szerelemnek is vannak fokozatai, és az ember egy idő után nem lángol, csak szépen melegszik, nem ír füzetlapokra, nem remeg, nem viszi zsebben a szívét, hanem mondatokat válogat, és vigyáz a hangjára. De ez ostobaság volt, mert a szerelem nem kályha, hanem tűz.
Végül Annának írta a legtisztább verset. Nem volt benne nagy fogadkozás, nem volt benne halál, örökkévalóság, könny, csillag és kétségbeesés, csak az volt benne, hogy ha két ember délután elmegy egymás mellett a városháza előtti parkban, akkor a város egy pillanatra megváltozik, és a padok, a fák, a kövek, a járókelők, az ablakok, a por, a fény mind tudni kezdenek valamit, amit rajtuk kívül senki sem tud.
Anna sokáig hallgatott. A fiú már azt hitte, rosszat írt, túl keveset, túl egyszerűt, túl felnőttet vagy túl gyerekeset, maga sem tudta, aztán Anna azt mondta: „Ha egyszer feleség leszek, szeretném, hogy csak engem szeress örökké.” A fiú nem válaszolt azonnal, mert ebben a mondatban már nemcsak játék volt, nemcsak szép jövő és délutáni ábránd, hanem igény, féltés, kizárólagosság, a szerelem komolyabb arca. Anna nemcsak azt kérte, hogy egyszer legyen feleség; azt kérte, hogy a fiú szívében ne maradjon hely másnak.
De hát a fiú szívében már ott volt Éva nevetése, Magda keze, Ilona csöndje és Zsuzsa lángja, nem hűtlenségként, hanem úgy, mint rétegek a város alatt. Akkor még nem tudta ezt megfogalmazni, csak azt érezte, hogy a szerelem nem törli el a korábbi szerelmeket, inkább rájuk épül, mint Szabadka házai: egyik korszak a másikon, egyik dísz a másik mellett, régi falak mögött új hangok, új ablakokban régi fények. Annának mégis igent mondott, mert a fiatalság sokszor nem a valóságra mond igent, hanem arra a szépségre, amelyet a valóság egy pillanatra megmutat.
1970-ben Klára érkezett. A fiú ekkor már azt hitte, tud valamit a szerelemről, pedig csak annyit tudott, hogy minden szerelem után marad az emberben egy kis fény és egy kis hamu, hogy minden vers után kevesebb lesz a félelem, de több lesz az emlék, és hogy a lányok nem múlnak el egészen, csak átköltöznek az ember belső városába. Klára nem hasonlított egyikükre sem, és mégis mindegyikből volt benne valami: Éva törékeny nevetése, Magda bátorsága, Ilona csendje, Zsuzsa lángja, Anna finom tartása.
Amikor a fiú először meglátta a városháza előtti parkban, azt érezte, hogy nem új szerelem kezdődik, hanem az összes korábbi szerelem áll össze egyetlen csokorrá. Egy csokor szerelem, nem virágokból, hanem évekből; padokból, délutánokból, tintafoltokból, összehajtott füzetlapokból, félénk vallomásokból, kézfogásokból, el nem csókolt csókokból, kimondott és be nem tartott ígéretekből, mindabból, ami akkor jelentéktelennek látszott, később pedig épp ezekből lett az élet illata.
Klárának írta az ötödik verset. Abban már nem azt írta, hogy örökké, hanem azt, hogy egyszer, mert addigra a fiú megtanulta, hogy az „egyszer” néha igazabb szó, mint az „örökké”. Az örökké túl nagy, túl fényes, túl messzi, az egyszer viszont itt van: egy délután, egy pad, egy park, egy lány, egy város, egy szív, amely még képes teljes erejével verni.
Klára a városháza előtt olvasta el a verset. Nem ültek le; a park körül emberek mentek, valaki sietett, valaki nevetett, valaki megállt a kirakat előtt, egy ajtó becsukódott, valahonnan kávé illata jött, a levelek közt átszűrődött a fény, és Szabadka élt, nem törődött velük, mégis mindent tudott róluk. Klára felnézett, és azt mondta: „Egyszer szeretnék a feleséged lenni.”
Öt év alatt öt lány mondta ezt a fiúnak, és ő ötször hitte el. Nem azért, mert könnyelmű volt, nem azért, mert hazudott, nem azért, mert nem tudta, mit jelent az ígéret, hanem mert fiatal volt, márpedig a fiatalság nem óvatosan szeret, nem mérlegel, nem számol, nem kér garanciát, hanem egyetlen délutánba bele tudja hinni az egész életet.
Egyik lány sem lett a felesége, de valami mégis megtörtént, mert akihez az ember egyszer verset ír, az nem múlik el egészen. A neve lehet, hogy eltávolodik, az arca elhomályosulhat, a hangja elveszhet az évek zajában, de a pillanat megmarad a városháza tornya alatt, a park fái között, a pad mellett, a szabadkai délutánban, abban a különös illatban, amelyben por, gesztenyelevél, cukrászda, leányhaj, tinta és fiatalság keveredik.
Öt év, öt szerelem, öt füzetlap, öt lány, aki egy pillanatra a fiú felesége akart lenni, és egy fiú, aki minden alkalommal úgy szeretett, mintha a szerelem akkor született volna meg először a világon. Talán ez volt a legtisztább benne: nem az, hogy beteljesült, hanem hogy világított, mert vannak szerelmek, amelyek nem házassággá lesznek, hanem várossá, belső várossá, utcákkal, padokkal, régi fákkal, elhagyott kapualjakkal, fényes ablakokkal. Az ember később már nem is a lányt keresi bennük, hanem azt a fiút, aki akkor még képes volt hinni, aki még nem szégyellte a verset, aki még nem tudta, hogy az élet néha lassan lecsiszolja a nagy szavakat, és aki még azt hitte, hogy ha elég szépen írja le valakinek a nevét, akkor abból jövő lesz.
Szabadka pedig ott maradt körülöttük és bennük: szépen, porosan, illatosan, lüktetve. A városháza előtti park őrizte a titkaikat, a padok alatt talán ma is ott vannak azok a mondatok, amelyeket a fiú nem mert kimondani, a fák lombjában talán ma is zizeg néhány régi verssor, és a városháza tornya talán ma is emlékszik arra az öt délutánra, amikor egy fiú azt hitte, hogy a szerelem erősebb az időnél.
És ha valaki egyszer nyári alkonyatkor megáll ott egészen csöndben, talán meghallja, ahogy Szabadka sóhajt: nem hangosan, csak úgy, ahogy az emlék sóhajt, ahogy a fiatalság sóhajt, ahogy a szerelmi láng ég tovább az emberben akkor is, amikor már nincs kit megégetnie. Nem pusztít. Világít.