A nap még ragyogóan süt, de már nem éget. Ez a vénasszonyok nyara. Ilyenkor az idősödő ember mintha még egy kis napfényt, egy kis energiát szeretne elraktározni a hideg, borongós, szürke téli időszakra. Talán a sejtek is félnek attól, hogy megélik-e a tavaszt? Az idősek piacozás közben leülnek a padra. Nem is beszélgetnek, csak gondolataikat szövik. Mindent megvettek-e? Mindennel számot vetettek-e? Nem árt néha a számvetés. A gondolatok újrafésülése. Egy kis szieszta. Erich Fromm jut eszembe. Fromm szerint a modern ember, miután megszabadult a tradicionális társadalmi kötöttségektől, szembetalálta magát az elidegenedéssel és az elszigeteltséggel. Emiatt sokan önként feladják szabadságuk egy részét, és olyan menekülési mechanizmusokhoz fordulnak, mint a tekintélyelvűség, a rombolás vagy az automatizált konformizmus. Fromm éles határt húzott a birtoklásra, az anyagi javak megszerzésére épülő létmód és a megélésre, alkotásra, megosztásra épülő élet között. Szerinte a szeretet sem passzív, külső körülményektől függő érzés, hanem aktív képesség és művészet, amelyet tanulni és gyakorolni kell. 1965. október 7-én, írói pályafutásom kezdetén, már egyszer pedzegettem ezt a témát. Aztán a rohanó idő, a teljesítés vágya és a mindennapok taposómalma elvonta róla a figyelmemet. Ma, hatvanegy évvel később, újra végiggondolom a szeretet művészetét. Önismerettel kezdem.
