A VÍRUSNAPLÓ MAI BEJEGYZÉSÉT, SZERETETTEL TORNAI HELGÁNAK AJÁNLOM
Paul Cézanne: Csendélet almával és őszibarackkal
kollár ferenc
A CSEND ÉS A CSÓK
üljünk egymás mellé mondta
és őrizzük a csendet
a mezitelen hangtalanságot
a mi kettőnk titkát a csók ízét
most regenerálódik fakuló lelkünk
meditálunk kortizon szintünk elcsendesül
közben csakráinkban kreatív gyermekként
új ötletek születnek
a legnagyobb zajtalanságban vártunk a jelre
zajhoz szokott füleim hallani vélték
a csend cammogását a sarokban
és én halkan megcsókoltam a melled
Rippl-Rónai József: Tulipánok
A csend valódi értelme
Ma este emlékeim között turkálva, hirtelen, egyszuszra megszületett a fenti vers. A vers csendről. Mert a csendet sokáig félreértettük. Úgy gondoltunk rá, mint a hang hiányára, mint valamire, ami akkor keletkezik, ha elfogynak a szavak, ha kikapcsoljuk a gépeket, ha becsukjuk az ajtót. Pedig a csend nem hiány. A csend jelenlét. A csend nem üres. Épp ellenkezőleg: túl sok mindent hordoz ahhoz, hogy zajjal elbírja. A zaj mindig akar valamit. Figyelmet, reakciót, választ, mozgást. A csend nem akar semmit. Ezért ijesztő. A zaj kérdez helyettünk, a csend ránk bízza a kérdést. És az ember nem szereti, ha rábízzák.
A modern világban a csend gyanús lett. Ha nincs hang, biztos baj van. Ha nem érkezik üzenet, biztos hiányzik valami. Ha nincs impulzus, akkor „nem történik semmi”. Pedig a legfontosabb dolgok mindig csendben történnek. A döntés csendben születik meg, nem a kimondás pillanatában. A gyász csendben dolgozik, nem a zokogásban. A megértés csendben érkezik meg, nem az érvelés végén. A szeretet is csendes, amikor már nem kell bizonyítania önmagát.
A csend nem gyors. Nem hatékony. Nem mérhető. Ezért nem szereti a rendszer. A csendben nincs adat. Nincs kattintás. Nincs bevétel. A csend nem mozdít, hanem megállít. És ahol megállás van, ott repedések keletkeznek a megszokott gondolatmeneteken. Ott derül ki, hogy mit gondolunk valójában, és mit csak ismételtünk.
Sokan azt hiszik, a csend passzív. Pedig a csend az egyik legaktívabb állapot. Olyan, mint a mély víz: felül mozdulatlan, alul áramlik. A csend nem alszik – dolgozik. Dolgozik az emlékeinken. A félelmeinken. A kimondatlan kérdéseinken.
Ezért menekülünk előle. Zajba, beszédbe, zenébe, hírekbe, vitákba, véleményekbe. Nem azért, mert ezek rosszak, hanem mert a csend tükröt tart. És nem mindig szeretjük, amit meglátunk benne. Pedig a csend az egyetlen tér, ahol nem kell szerepet játszani. Nem kell okosnak lenni. Nem kell reagálni.
Nem kell megfelelni.
A csendben az ember nem valaki. Csak van. Mert a csend nem elvesz az időből. Időt ad vissza.
És amikor egyszer majd igazán elfáradunk a világ zajától, nem egy új hang fog megmenteni bennünket, nem egy új magyarázat, nem egy új igazság. Hanem az a ritka, törékeny pillanat, amikor nem mondunk semmit – és mégis pontosan értjük, hol vagyunk.
Munkácsy Mihály: Virágcsendélet tállal