ELKEZDŐDÖTT AZ ÉLETÜNK
(Pleskonics Éva második jelentkezése)
Telnek a napok…
Mivel én még pár hétig nem dolgozom, a hétköznapjaim többnyire itthon, csöndesen, bár korántsem magányosan váltogatják egymást. A lakás méreteit kezdem megszokni, a derekam egyre jobban bírja a takarítást. Szinte minden nap beszélek a családdal, az otthon hagyott barátokkal, kollégákkal is folyamatos a kapcsolat. Ez sokat segít, nagyon féltem az elszakadástól, hiszen a nyaralásokon kívül soha nem voltam távol az otthonomtól. De most azt mondhatom, hogy majdhogynem észre sem vettem, hogy már a negyedik hete vagyunk „idegenben”, olyan messze mindentől és mindenkitől. Bár, ha jobban belegondolok, már annyi minden történt itt velünk, mint amennyi tavaly otthon egész évben. Azt nem állítom, hogy már megismertük a pakisztáni élet összes csínját-bínját, de egyre többet látunk belőle, és úgy érzem, hogy a rengeteg segítségnek hála, amit az itteniektől kapunk, egészen jól felvettük a fonalat.
Azt például már viszonylag korán, az első kirándulásunk alkalmával megtapasztaltuk, hogy a relatíve szűk életterünk Iszlámábádban (otthon – munkahely – bevásárlások helyszínei) korántsem mutatja meg az ország igazi arcát. Egy kedves kolléga jóvoltából már a második hetünkön lehetőségünk nyílt – egy egynapos kiruccanás alkalmával – megtapasztalni, hogy mi is az a „real Pakistan”.
A második péntekünk reggelén elindultunk tehát Lahorba. Az út nagyon kellemes volt, egy-két kisebb szundit leszámítva végig az autó ablakának üvegéhez tapasztott arccal szívtam magamba mindent, ami elsuhant mellettünk. Iszlámábádot elhagyva egy viszonylag kopár, kevésbé zöld, inkább köves-sziklás táj kísért minket a napfelkeltében, nem sokkal később viszont „bekanyarogtunk” a Himalája sóbányái közé, ami fantasztikusan szép volt. Sajnos – mivel a szerpentines utakat kicsit nehezebben viselem, meg autóból amúgy sem könnyű jó képet készíteni – közben nem tudtam megörökíteni, viszont ahogy elhagytuk a hegyeket, és kiegyenesedett az út, visszafelé telefonnal azért sikerült lőni egy „nem annyira homályos” képet. (A sóbánya látogatható, és már tervbe is van véve, szóval ezt a hiányosságot belátható időn belül pótolni fogom.)
Az út ezután egészen Lahorig már többnyire sík, ragyogóan zöld, szinte száz százalékban megművelt földek között vitt bennünket, de egy cseppet sem volt unalmas, a színek, a fák formái, az apró kis „bódé”-szerű házak és a kicsit nagyobb, a mi otthoni tanyáinknak megfelelő, ám hatalmas kőfalakkal védett épületek körül több esetben csoportosultak mindenféle haszonállatok, juhok, kecskék, marhák, lovak, néha egy-egy teve is. Egészen belefeledkeztem, szinte észre sem vettem a négy órás utat.
Úticélunkhoz közeledve a friss zöld tájat felváltották a hajdani főváros külső területein fekvő nyomortelepek. Mivel csak autóval suhantunk el mellette, akkor szerencsére kevésbé volt időm belegondolni, hogy életemben először szembesülök ilyesmivel élőben. Nem lehet összehasonlítani azzal, amikor olvasol róla, vagy látsz egy dokumentumfilmet. Pedig ez még mindig nem volt testközeli élmény.
Szóval átléptük Lahor közigazgatási határát, és rögtön konstatáltuk, hogy na, akkor most igazán Ázsiában vagyunk. Négy-öt sávos úton (mindkét irányban) teljes káoszban, index nélkül jobbról-balról előzve gyakorlatilag a világon létező összes fajta kerekeken guruló jármű cikázott körülöttünk. De ők valahogy látnak valami rendezőelvet ebben az összevisszaságban, amit mi még nem érzünk igazán. Rengeteg autó és motorkerékpár (amin minimum ketten, de néha akár négyen-öten is ülnek), buszok, ló- és szamár-húzta szekerek, bicikli, tuk-tuk.. szóval tényleg mindennel találkoztunk. Az alábbi videó már egy kisebb úton készült, nem igazán adja vissza az első sokkot, amit átéltünk, viszont szerintem kicsit megidézi a város hangulatát.
A sofőrünk szerencsére helyi, nem először járt Lahorban, teljesen ura volt a helyzetnek. Bevitt minket egészen az óváros bejáratáig, ahol átadott bennünket az idegenvezetőnknek, aki a következő pár órában segített megismerni kicsit a város ókorig visszanyúló történelmét, csodálatos építészeti örökségét.
Belevetettük magunkat a városi forgatagba. Eleinte kicsit félve kezdtem bele a fotózásba, de ahogy megszoktam a körülöttünk folyamatosan áramló tömeget, a kíváncsian vizslató pillantások sokaságát, fokozatosan jött meg a bátorságom. Megmutatta a Delhi-kaputól nem messze található sikátort, ami egész Pakisztán legkeskenyebb utcája. Nagy meglepetésünkre itt pont nem volt tömeg.
Megint (ez úgy tűnik szokásom lesz :D) adnék egy rövidke áttekintést a város főbb paramétereiről, történelméről és kultúrájáról.
Lahor, avagy Láhaur (nemzetközi átírásban Lahore, urdu: لاہور, kiejtve [láhaur], pandzsábi: لہور, kiejtve [lahór]) Pakisztán második legnagyobb városa Karacsi után, Pandzsáb tartomány közigazgatási székhelye a Ravi folyó, illetve a Pakisztán és India közti közúti határátkelőhely Wagah közelében. A pakisztáni történelemben játszott, illetve kulturális, politikai és közoktatási szerepe miatt gyakran nevezik „Pakisztán szívének” is. A Mogul Birodalom örökségének köszönhetően „a mogulok kertje”, „a kertek városa” néven is ismerik. Pakisztán társadalmilag legliberálisabb, legprogresszívebb, kozmopolita városa.
Az 1998-as népszámlálás szerint Lahor agglomerációjának közel hétmillió lakója volt. A népesség 2017-re elérte a 11,13 millió főt, ezzel a város Pakisztán 2., a világ 26. legnépesebb várostömörülése lett.
Lahor eredete az ókorig nyúlik vissza. A szájhagyomány útján fennmaradt monda szerint Lahort alapítójáról, Rama hindu isten Lava nevű fiáról nevezték el. A lahori erődben ma is van egy Lavának szentelt templom. Lava nevét úgy is ejtették: Loh, az erőd neve így loh-awar, „Loh vára” volt. A legrégebbi autentikus forrás, amely biztosan Lahort említi a 982-ben íródott Hudud-al-Alam című földrajzi munka: az ismeretlen perzsa szerző kis shahrként (város) említi Lahort „tekintélyes templomokkal, nagy piacokkal és hatalmas gyümölcsösökkel”. A lejegyzettek szerint a házak két fő piac körül csoportosultak, és a várost sárból épített falak vették körül.
A város, történelme során számos birodalom irányítása alá került, köztük a hindu sahik, a ghaznavidák, a ghuridák és a delhi szultanátus a középkorban. Lahor a 16. század vége és a 18. század eleje között a Mogul Birodalom fennhatósága alatt érte el pompájának csúcspontját, és évekig fővárosaként is szolgált. Az építészet terén a város a mogulok idején élte fénykorát, amelynek nyomait ma is őrzi.
Nagy Akbár uralkodásának idején épült a hatalmas Lahori erőd, amelyhez Akbár fia, Dzsahángír – aki a városban van eltemetve – számos épületet adott hozzá. Az ő utóda, Sáh Dzsahán, aki Lahorban született, folytatta az építkezést az erődben és a városban, ő építtette többek közt az UNESCO Világörökség részeként számon tartott Salimár-kerteket. A nagy mogulok közül az utolsó, Aurangzeb, szintén nagy építő volt: az ő idejében épültek a város leghíresebb építészet emlékei, a Badsáhi mecset és az erődhöz tartozó Alamgiri-kapu.
A 18. század folyamán, amikor a mogul hatalom lehanyatlott, a város gyakran cserélt gazdát. Az 1747-ben alapított Afgán Birodalmon belül Lahor szuba (tartomány) volt, amelyet saját udvarral rendelkező tartományúr irányított. Az 1740-es évek kaotikusak voltak. 1745 és 1756 közt kilenc kormányzó váltotta egymást. Az egymással is harcoló szikh csoportok, kihasználva a zűrzavart, uralmuk alá vontak egyes területeket. l799-ben azonban a vetélkedő szikh miszlek egyesültek és Randzsit Szingh maharadzsa uralma alatt a Szikh Birodalom fővárosa lett, és visszanyerte elvesztett nagyságát.
Lahort ezután a Brit Birodalomhoz csatolták, és a brit Punjab fővárosa lett. Száz évig tartó uralmuk alatt a britek lahori építkezéseik során vegyítették a mogul, a gót és a viktoriánus stílusokat. Lahorban a GPO és a YMCA épületek készültek Viktória királynő aranyjubileumára, amelyet India-szerte óratornyok és emlékművek építésével ünnepeltek.
Az első magyar, akiről tudjuk, hogy Lahorban járt, Kőrösi Csoma Sándor volt (de Kőrösi nem írta le lahori élményeit). A második magyar Schöfft József Ágoston magyar festő 1839-42 között megfestette óriási képen az Sikh uralkodóház tagjait, és akkoriban Indiában Kőrösi Csoma Sándorral is találkozott és lerajzolta.
Lahor központi szerepet játszott India és Pakisztán függetlenségi mozgalmaiban egyaránt. A Pakisztán függetlenségét megelőző felosztási időszakban a legsúlyosabb zavargásokat élte át. A Pakisztáni Mozgalom sikereit és az 1947-es függetlenség kikiáltását követően Lahort Pakisztán Punjab tartományának fővárosává nyilvánították, és lassan elkezdte visszanyerni korábbi jelentőségét mint a régió gazdasági és kulturális központja.
1949-ben megkezdődött a Sah Alami Bazár, a fallal körbevett óváros egykori kereskedelmi központjának rekonstrukciója, ami az 1947-es zavargások során megsemmisült. 1951-ben Allama Iqbal,a filozófus-költő tiszteletére síremléket emeltek, ő adott ihletet a pakisztáni mozgalom számára. 1955-ben Lahort választották egész Nyugat-Pakisztán fővárosává az 1970-ben végbemenő egyesítésig. Röviddel ezután 1968-ban elkészült Lahor ikonikus Minar-e-Pakisztánja, jelezve a pakisztáni határozat elfogadásának helyét. Az ENSZ támogatásával a kormány képes volt újjáépíteni Lahort, és a megosztottság idejének erőszakosságából eredő sebek gyógyulni kezdtek.
(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Lahor; https://en.wikipedia.org/wiki/Lahore)
Liqa, az idegenvezetőnk egy végtelenül informatív, de az idő rövidsége miatt eléggé besűrített városnézést tartott, most utólag – ahogy elkezdtem az írást és mindennek több helyen utánaolvasok –, került csomó minden a helyére a fejemben. Gondolom ti is jártatok már úgy, hogy csak kapkodtátok a fejeteket jobbra-balra, belefeledkezve az apró részletekbe, a rengeteg újdonságba, aztán utólag próbáltátok összerakni a mozaikokból az egészet..
Az első fontosabb állomásunk a Wazir Khan mecset volt.
A mecset Sah Jahan mogul császár uralkodása alatt épült a 17. században egy épületegyüttes részeként, amely magába foglalta a közeli Shahi Hammam fürdőt is. A Wazir Khan mecset építése 1634-től 1641-ig tartott, és szerepel az UNESCO világörökségének előzetes listáján.
Az egyik legszebben díszített mogul-kori mecsetnek tekinthető, híres bonyolult fajansz csempemunkájáról, amely kashi-kari néven ismert, valamint belső felületeiről, amelyeket szinte teljesen kidolgozott freskók díszítenek. A mecsetet 2009 óta alaposan felújítják az Aga Khan Kulturális Tröszt és Punjab kormányának irányításával, Németország, Norvégia és az Egyesült Államok támogatásával.
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Wazir_Khan_Mosque)
Eddig soha életemben nem voltam aktívan működő mecsetben belülről. Fantasztikus élmény volt, hogy ezen a napon rögtön kettőben is jártunk. Levettük hát a cipőinket, én magamra terítettem az előrelátóan előző este a hátizsákba bekészített kendőmet, és beléptünk a mecset belső, tágas udvarára. Szerencsére Liqa magától ajánlgatta, hogy csinál rólunk fotókat, így a város néhány fontosabb pontján együtt is meg lettünk örökítve. 🙂
A Wazir Khan mecset falait arab és perzsa nyelven íródott kalligráfia, valamint aprólékosan kidolgozott növényi témájú (fákat, gyümölcsöket, virágokat, gyógynövényeket ábrázoló) freskók díszítik, amelyek utalnak a Paradicsom iszlám koncepciójára. Az épületet hosszanti irányban öt terem alkotja, egyetlen észak-déli irányú hosszú folyosóra igazítva. A középső, fő imaterem négyszög alaprajzú, amely felett a mecset legnagyobb kupolája nyugszik. Hozzám mindig is különösen közel állnak az ornamentikus motívumok, teljes szerelembe esés lett az eredmény az épülettel.
Következő megállónk a Shahi Hammam, a Wazir Khan Hammam néven is ismert, perzsa stílusú fürdő 1635-ből, Shah Jahan uralkodásának idejéből. Igl-ud-din Ansari, a császár udvari orvosa építette, aki széles körben Wazir Khan néven volt ismert. Az épület belső díszítése harmonizál a mecsetével.
Rövid séta után idegenvezetőnk megkérdezte, hogy szeretnénk-e az erődig tuk-tukkal menni, vagy inkább üljünk be az autójába. Aki követ a facebookon, már tudja, hogy mi volt a válaszunk.. 🙂 Újabb pipa került a bakancslistámra.
A háromkerekű kis jármű a korábban leírt (és egy kevéssé a rövidke videómon is érzékelhető) forgalomban lavírozva repített el bennünket az utolsó állomásunkhoz, a Lahori erőd (vagy Királyi erőd – fellegvár) bejáratához.
Az erőd a fallal körülvett óváros északi végén található, és 20 hektárnál nagyobb területen terül el. 21 nevezetes műemléket tartalmaz, amelyek közül néhány Akbar császár korába nyúlik vissza. A 17. században a Mogul Birodalom virágzásának csúcsán szinte teljes egészében újjáépült.
A modern Lahori erőd alapjainak megépülése 1566-ra, Akbar császár uralkodásának idejére datálhatóak, aki az erődöt szinkretikus építészeti stílusban építtette fel, amely egyaránt tartalmazott iszlám és hindu motívumokat. A Jahan Sah-korabeli kiegészítéseket fényűző márvány-berakások jellemzik perzsa virágmintákkal, míg az erőd nagyszerű és ikonikus Alamgiri kapuját az utolsó nagy mogul császár, Aurangzeb építtette, ami a híres Badshahi mecset felé néz.
A Mogul Birodalom bukása után a Lahori erődöt Ranjit Singh császár, a Szikh Birodalom alapítójának rezidenciájaként szolgált. Az erőd ezután a brit gyarmatosítókhoz került, miután az 1849-es februári gujrati csatában a szikhek felett elért győzelmüket követően Punjabot annektálták. 1981-ben az erődöt az UNESCO világörökség részeként jegyezték fel a mogul építészeti remekművek „kiemelkedő repertoárja” miatt. Ez volt az a korszak, amikor a birodalom művészi és esztétikai zenitjén volt.
(Forrás:https://en.wikipedia.org/wiki/Lahore_Fort)
A bejáratnál, ahol kiszálltunk a tuk-tukból, helyi fegyveres erők ellenőrzését követően egy hatalmas parkon át sétáltunk el az erőd kapujáig.
Jahangir császár rendelte el a hatalmas „Krónikás fal” (angolul „Picture wall”) építését, amelyet a Lahori erőd egyik legnagyobb művészi diadalának tartanak.
Az épületeken látszanak a különböző kultúrák nyomai, hindu, muszlim, időnként keresztény hatások (a mogulok diplomata muszlimok voltak és nem zárkóztak el más kultúráktól sem).
Az erődnek három kapuja volt: a nemeseké, a harcosoké (Alamgiri kapu) és köznép kapuja. Mi a nemesek kapuján léptünk be.
A kapu méreteit az indokolja, hogy a nemesek elefántokkal közlekedtek, akiknek be kellett férniük a képen látható kapun.
Sajnos az erődön belül sok helyre nem jutottunk be, ugyanis pénteken mentünk.. De azt hiszem egyikünknek sem lesz ellenére még néhány lahori látogatás a következő kettő (vagy négy?) itt töltött évben.. 🙂
A Badshahi mecset bejárata a téglalap alakú Hazuri Bagh park nyugati oldalán található, és a Lahori erőd ikonikus Alamgiri kapujára néz.
A mecsetet Aurangzeb mogul császár rendelte meg 1671-ben, az építkezést a császár mostohatestvére és Lahore kormányzója, Muzaffar Hussein (Fidai Khan Koka néven is ismerték) felügyelte. Aurangzeb a mecsetet Chhatrapati Shivaji maratha király elleni hadjáratai emlékére építtette (ennek a hadjáratnak jelentőségét emeli ki, hogy az erőd legfontosabb kapujával szemben húzták fel). A csupán két évig tartó építkezés után a mecset 1673-ban nyílt meg.
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Badshahi_Mosque)
Az épület a mogul építészet egyik fontos mérföldköve, építésére vörös követ és márványt használtak. Pakisztán második legnagyobb mecsetje az iszlámábádi Faisal Mecset után. Itt a fényképzőgépet megkértek, hogy ne használjam bent, telefonos képek következnek (mert azt valamiért lehetett.. 😀 ).
A mecset belsejét virágmintákkal teli márvánnyal díszítették. Az épület több pontján lehet „telefonálni”, vagyis, ha befordulunk az egyik fal felé és mondunk valamit, a falak a hangot átviszik egy másik sarokba. Nem próbáltuk ki. 😀
A mecset szélén tanulószobákat alakítottak ki, melyeket elsősorban vallási oktatási célokra használnak.
Előző bejegyzésem alkalmával említettem, hogy számomra különleges – azóta már majdnem megszokott, az itteni élethez szervesen kötődő – élményt nyújt a müezzin naponta többször felcsendülő, imára hívó éneke, viszont akkor még nem sikerült megörökítenem. Hát képzeljétek, volt olyan szerencsénk, hogy éppen a Badshahi mecsetben tartózkodtunk, amikor a déli szalátra (imára) szólították a hívőket. Csak félve indítottam el a felvételt, nehogy bárkit megsértsek a szent nap legnagyobb imádságának kezdetén, de azért szerintem a lényeg látható és hallható, én végig libabőröztem azt a néhány percet. Íme:
A mecset bejárata mellett található az egyik legnagyobb pakisztáni költő Muhammad Iqbal sírja.
Sir Muhammad Iqbal (1877. november 9. – 1938. április 21.) dél-ázsiai muszlim író, filozófus, és politikus, akinek az urdu nyelvű költészete sokak szerint a huszadik század legnagyobbjai közé emeli őt, és akinek kulturális és politikai ideálról alkotott elképzelése a britek által irányított India muszlimjai számára előremozdította az elszakadást és egy új ország létrehozását. Gyakran emlegetik a megtisztelő Allama néven (ʻallāma perzsa nyelvből, „sokat tudó, a legtöbbet tanult”)
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Muhammad_Iqbal)
Erről sajnos nem készítettem képet, az emberek sorban álltak előtte, hogy bemehessenek, nem akartam senkit sem a fotózással provokálni (bár utólag azt gondolom, semmi nem lett volna belőle).
Tovább folytattuk utunkat az erődön belül, néhány csapat fiatal érdeklődő tekintetét rögtön észrevettem, de csak később derült ki, hogy jó ideig gyakorlatilag bennünket követtek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem sokkal ezután beütött a rocksztár-élet, ugyanis meggondolatlanul az első, félénken közeledő srácnak megengedtem, hogy készítsen rólunk egy szelfit. Na ezt nem kellett volna, mert ezután átszakadt a gát, a következő bő fél órám szelfizéssel telt, csoportokba verődve jöttek oda hozzám, de mindenki külön-külön akart velem fotózkodni (Andrist is kérték néha, de mégiscsak én vagyok a szőke-kékszemű… 😀 ). Ennek köszönhetően több helyen nem is emlékszem, hogy mit mondott az idegenvezetőnk, és fotókat sem készítettem olyan bőséggel ezen a szakaszon. Megvan tehát a tanulság, bár tagadhatatlan, hogy ez is egyfajta élmény volt, ezt is ki kellett próbálni.
Elérkeztünk a az erőd északnyugati sarkában található Shah Burj tömbbe, annak központi szórakoztató helyiségéhez.
A szökőkútba vizet vezettek. Volt itt egy korabeli fürdőhelyiség, külön öltözővel. A táncos lányok a szökőkút közepén lejtették táncaikat az uralkodó és a nemesek szórakoztatására.
A szökőkúttal szemben található a Tükrök palotája vagy Sheesh Mahal. Ezt ugyanaz a Shah Jahan mogul császár építtette, aki a Taj Mahalt, 1631-32-ben. A díszes fehér márványt freskókkal díszítették és tükrökkel burkolták be egy speciális módszerrel (a tükrök üvegét higannyal ötvözték máig ismeretlen technikával). A Szikh Birodalom idején Shah Burj Ranjit Singh kedvenc helye volt ez a része a palotának, a csarnokot a császári család és közeli munkatársai személyes használatára tartották fenn. A 21 műemlék közé tartozik, amelyeket az egymást követő mogul császárok építettek Lahorban, és „az erőd koronájának ékköveként” tartják számon. Az UNESCO világörökség része 1981 óta.
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Sheesh_Mahal_(Lahore_Fort))
Noha csak sebtiben, néhány óra alatt „szaladtunk végig” ezen a pezsgő, kulturálisan sokszínű, éjjel-nappal lüktető, vibráló városon, maradandó, örök élmény lesz. Nem csak azért, mert ez volt itt az első kirándulásunk, hanem mert közelebb hozott bennünket az „igazi” Pakisztánhoz. Gyönyörű, több százéves, varázslatos helyekre bukkanhattunk, és mindenképpen vissza fogunk térni még néhányszor, hogy alaposabban is megismerhessük. Azt hiszem kijelenthetem, hogy ha valaki rászánja magát, hogy Pakisztánba utazzon, ennek a városnak szerepelnie kell az elsődleges úticélok között.
Úgy terveztem, hogy a második kirándulásunkat is beleveszem ebbe a bejegyzésbe, de végül arra jutottam, hogy Lahor megérdemli az önálló fejezetet, így is elég hosszúra nyúlt, pedig csak a felszínt kapargattam meg. Remélem élveztétek a „közös utazást”, búcsúzóul fogadjatok néhány látképet a Lahori erődből. Hamarosan újra jelentkezem! 🙂
