Június 25. Péntek – Mi a bánat?

írta | jún 25, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Tárca, Vallás, Zene

A Magyar nyelv értelmező szótára szerint:

bánat főnév -ot, -a
1. A szóban forgó személlyel kapcsolatban történt kedvezőtlen eset okozta tartós szomorú lelkiállapot, lelki fájdalom. Emésztő, keserű, nagy, szerelmi bánat; bánat gyötri; nagy bánat érte; eleped, iszik, nem tud hova lenni, (túlzó) meghal bánatában; bánatnak ® ereszti a fejét; bánatot okoz; elfojtja, elsírja, kialussza, kiönti bánatát; ® kisírja bánatát. Félre bánat!  Úgy sírt, mint az eső, lelkéből a bánat. (Arany János) [Csák Máté földjén.] Nincs a világon még annyi bánat …, Mint itt és nincs annyi nagy éhség. (Ady Endre) || a. (választékos) Ennek külső megnyilatkozása, kifejeződése <főként az arcon>.  Az ezredes arcán mély bánat volt. Az az ismeretlen bánat, amelynek nem lehet megtalálni az okát. (Móricz Zsigmond)
2. (választékos) Megbánás. Késő a bánat, előbb kellett volna meggondolni a dolgot.  A késő bánatot …, a visszasíró emlékezetet csak a bor tudta elaltatni. (Jókai Mór)
3. (vallásügy) <Katolikus szóhasználatban, jelzős kifejezésekben:> bűnbánat. Tökéletes, töredelmes bánat; ® felindítja magában a bánatot.
4. (költői) A bánat (1) mint életérzés; pesszimizmus.  Valami nagy rejtett bánat Fogja el az egész tájat; Az a bánat, mit az ember Érez és nevezni nem mer. (Vajda János) [Schopenhauer olvasása közben.] Sötét lapok! komor, nagy eszmék! | Igazság, mély, egyhangu bánat. (Reviczky Gyula) Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon, | vén bánatot egy éjjel elveszítem | … és megvígasztalódom. (Kosztolányi Dezső)
Közmondás(ok): Késő bánat, ebgondolat: az utólagos megbánás semmit sem ér.
Szóösszetétel(ek): 1. bánatdíj; bánatfa; bánatfelhő; bánatkő; bánatutca; 2. búbánat; bűnbánat.bánatú.

forrás: Arcanum.com

Minden definíció hibás kissé. A fent leírtak szépen körülírják emberi tapasztalatainkat, engem mégsem az imént körberajzolt valami érdekel. (Elöljáróban: engem szívükben őrzött szeretteimet kérem: ne aggódjanak, semmi bajom, ez csak egy írás.) Sokkal inkább így közelíteném meg a kérdést: van az a valami, amikor elveszítünk valamit/valakit, és van a jelenlét, a megváltoztathatatlan jelenvaló bánata. Az elsőt nem is igazán hívom bánatnak. Inkább kopásnak, kiegyenlítődésnek. Néhány évvel ezelőtt elvesztettem egy hozzám nagyon közel álló rokonomat, egy öregemet. Többször robbanó, éles, olvadt jégként tört föl belőlem a sírás, mikor megtaláltak a múlt – az akkori összesűrűsödött jelenem – képei, és formáltak, alakítottak. Nem vesztettem el semmit, nem lettem kevesebb. Mégis „fel kellett dolgozni, el kellett gyászolni.” Ezek a könnyek áztattak, amíg egy imádságban meg nem láttam őt szerelmes férje mellett, egymás kezét fogva, amint engem néztek szeretetteljesen. Akkor a jég áttetsző, tündöklő, sőt hűsítő gyöngyharmattá változott. Nem sírtam azóta, legfeljebb ezzel a harmattal dicsértem az életet múltjában, jelenében, jövőjében. Egységében.

Mégis, most a másikról, arról a bizonyos megváltoztathatatlan jelenvaló fölötti bánatról szeretnék írni. Hamvas egyszer ezt írta: „Ha engem bántanak, aránylag könnyen elviselem, nem rólam van szó. Ha az igazságot bántják, nem tudom elviselni, személyemben vagyok érintve.“ (Summa Philosophiae Normalis) Aztán eszembe jutott, hogy ez írás címe lehetne ez is: Bűn-e a bánat? Ez a bánat Jób bánata. Az Istenre tekintő ember bánata, a valóságon kívül mást látni nem akaró, az igaz ember, a valóság emberének bánata.

J. S. Bach: Erbarme dich – Orfeo 55 zenekar, műv. vez.: Natalie Stutzmann, heg. szóló: Satomi Watanabe

A szelíd szívű férfiak és nők bánata ez. Az erőseké. Az igazaké. Azoké, akiket amikor igaztalanul vádolnak, hallgatnak, nem bántanak vissza, de az árnyékuk mint egy oroszlán, ágaskodik. Akik tudják, hogy egy szempillantás alatt el tudnák taposni az őket támadó pulykakakasokat, csúszómászókat, de nem teszik. Akik tudják, hogy oroszlánok. Ezért nem bántanak senkit.
A bánatos oroszlánok, az igaz férfiak és nők mellett nehéz barátnak maradni. A barátok gyakran nem értik őket. Nem értik, mert nem lehet őket vigasztalni. Csak velük lenni lehet. Mellettük. Jelen lenni. Az igaztalanságban nincsen vigasztalás. Csak jelenlét. Csak csöndes, nehéz, fájdalmas jelenlét. Mert levenni a terhet róluk nem lehet, csak megosztani azt. Nehéz. Ember kell hozzá. Nagyon.

A legnagyobb Úr is átérezte szívünk fájdalmát. Olykor haragját is. Olykor Ő gerjedt haragra. Lázár sírja előtt megrendült, de hitt, és tudta, Ő az élet ura. Máskor elzavarta az Templomból az árusokat, korbáccsal kihajtotta a jószágokat, és Kodály közlése szerint forrongó lélekkel, de szelíd szóval kérte meg a galambok árusait: „Ne tegyétek Atyám házát kereskedők házává.”

Uj jegyzet
Hasadás

Közbevetés

    A bánatról tulajdonképpen nem lehet írni, mert nincs mit írni róla.
    A szellem szabad.
    A világ logikus, törvényszerű.
    A szellemen nem uralkodik semmilyen törvény, semmilyen logika.
    A szellemmel a világ nem tud mit kezdeni.
    A világ fiai okosak, a szellem fiai nem okosak.
    A szellem fiai azt teszik, amit a szellem súg nekik.
    Ezt a világ nem értheti, és sokszor azok sem értik, akik a szellem sugallatára cselekednek.
    A szellem fiainak nem megértenivalójuk van. A szellem fiainak hinnivalójuk van.
    A szellem fiai hisznek.
    De a szellem fiai szeretik a világ fiait, ezért bánatosak.

Igazság, harag, bánat. Mennyi haragos zsoltárt találunk? Azokban az a gyönyörű, hogy az emberi harag az Isteni csönddel találkozik. Negyedik zsoltár: Én igazságomnak Istene…

Talán az egyetlen hiteles tér, ami a bánatot befogadja, az a csönd. A cselekvés nélküli, józan, békés csönd. És az ima. Ima ellenségeinkért, támadónkért.

Kodály Zoltán: Jézus és a kufárok – Debreceni Kodály kórus, vez.: Erdei Péter

Kategóriák