2021.MÁRCIUS 17.- SZERDA, KALANDJAINK A HEGYEKBEN

A VÍRUSNAPLÓ VILÁGUTAZÓ-FOTÓRIPORTERE JELENTKEZIK A HIMALÁJA ALÓL

Kedveskék! Végre újra itt vagyok. Egy kicsit elmaradtam az írással.. voltaképpen magam sem értem, hogy miért. Az eddigi két bejelentkezésem után rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, és az események is folyamatosan zajlanak körülöttünk, új élmények tömkelege kerül az „erről még írnom kell”-listámra… és mégis nehezen vettem rá magam, hogy leüljek elkezdeni. Pedig csak elkezdeni nehéz, ahogy utólag mindig rájövök.

Tény, hogy egyre többfelé szalad a figyelmem, továbbra is akár napi több órára leköt a körülöttem lévő szépségek megfigyelése és fotózása, az itt élő madarak megismerése. Órákat, néha napokat töltök el azzal, hogy bújom a Wikipédia „Pakisztán madarai” listáját, és próbálom memorizálni az ide látogató szárnyasokat, hogy ha találkozom velük, be tudjam majd azonosítani őket. Ne higgyétek, hogy könnyű meló… 🙂

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Szerencsére a kis közösségünkön belül sem nagyon telik el úgy hét, hogy ne szerveződne valami program, vagy akár több is. És még a Netflixre is előfizettünk, ami mellől sokkal nehezebb elmozdulni, mint hittem… 😀

Pár hete végre átszakadt bennem a gát, ami az utóbbi időben visszafogott az alkotásban, volt egy egész hét, amit szinte végig csak festéssel töltöttem. Lehet, hogy most kezdett el kiürülni belőlem a sok stressz és negatív érzés, amiket otthon raktároztam el az utóbbi évek során.

• 

• 

• 

Ezt a bejegyzést ugyan nagyjában-egészében a Himalájának szeretném szentelni (annak ellenére, hogy eddig vajmi keveset láttunk belőle), azért bevezetésképpen összeszedek pár általános érdekességet, amit ittlétünk óta tapasztaltunk, és az otthoniaknak talán érdekes lehet.

A legtöbb dolog Pakisztánban fordítva, vagy teljesen másként működik, mint otthon. Rossz oldalon van a kormány és nem balra kell nézni, mielőtt lelépsz a járdáról (már ha van egyáltalán járda 😀 ). A közlekedésben az a szabály, hogy nincs szabály (bármikor felbukkanhat egy motoros a semmi- ből, jelzés nélkül, jobbra-balra váltogatják körülötted a sávokat az autók, néha az egyenes sávból is kanyarodnak, nem csak a kanyarodóból, egy kis motoron akár 4-5 ember is gond nélkül el tud férni – a rekord, amit eddig láttam a 2 felnőtt és 4 gyerek.. stb). Attól, hogy négy sávos egy út, tud 5 sávnyi autó is közlekedni rajta. Ha kell, ha nem, nyomják a dudát. Ha villantanak, az nem azt jelenti, hogy ’gyere, elengedlek’, hanem, hogy ’vigyázz, mert jövök!’. Nincs előzékenység, nincsenek egymásra tekintettel az emberek.

Ha leteszed a táskád egy székre, mert később odaülnél, de valaki másnak is megtetszik ugyanaz az ülő alkalmatosság, gond nélkül telepítik át a táskádat az asztalra és viszik el a székedet, amíg elfordulsz két percre (az első esküvőnkön esett meg, nem velem, hanem a barátnőmmel).

A zárat kifelé zárod és befelé nyitod, a villanykapcsoló is felfelé kapcsolódik le… és persze a kapcsolók nem a hozzájuk legközelebb lévő lámpákhoz vannak hozzákötve, mert az úgy túl egyszerű lenne. Nincs benne semmi kihívás, ha rögtön azt találod el, amelyiket fel szeretnéd kapcsolni.

Ha mondanak egy időpontot, az csak amolyan irányadó jellegű. Igazából örülni kell, ha még aznap megjelennek a szerelők. Egy biztonsági kamera felszerelése és bekötése eltart két hónapig úgy, hogy majdnem minden héten eljönnek mókolni valamit vele.

A boltok többnyire kinyitnak 11-ig, de pénteken például két órán belül be is zárnak, amíg elmennek imádkozni.

A házakban szinte minden helyiséghez tartozik egy fürdőszoba, vagy legalábbis egy vécé.

Ha elkészül egy elektromos vezeték az utcádban, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem állnak neki újra néhány hónap múlva ugyanazt megcsinálni.

Mecset építésére mindig jut pénz.

Egy-egy (esetleg egy csapat) majom bárhol, bármikor feltűnhet, de vaddisznó és sakál is gyakori itt a hegy közelében lévő szektorokban (pár hete még néhány párducot is levideóztak a környéken, az egyik hegyi turistaútvonal most miattuk van lezárva – mondjuk arra, hogy hogyan tudatják a párducokkal, hogy csak a 6-os trail mentén bandázzanak, mert a többin ugyanúgy mászkálnak a túrázni vágyók, még nem jöttünk rá..

A majmos fotóim és videóim már egy egész mappát megtöltenek a gépemen és a telefonomon is, úgyhogy most beillesztek néhányat. Egyszerűen képtelenség megunni, vagy természetesnek venni a folyamatos megjelenésüket, mindig feldobódok tőlük. Vagy megijedek, például amikor félálomban iszogatom a teraszon a reggeli kávémat, aztán a semmiből hirtelen ott terem mellettem egy méretes hím rézuszmajom, és a szeme sarkából gyanúsan fürkésző tekintetét rajtam tartva ’csak úgy’ elsétál mellettem… 😀

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Nem kell például fennakadni olyasmin, ha egy hatalmas homokszállító teherautó az eldugott kis utcádban este 10-kor, vagy rosszabb esetben hajnali fél 3-kor (heves kiabálás és „tolatósípolás” kíséretében) fél órán keresztül fel-alá igazgatja a beállást a sarkon, majd elkezdi lerakodni a homokot a szomszéd építkezésekhez (mert minden utcában zajlik 2-3 építkezés vagy felújítás).

A teherautókat egyébként a gazdáik telefestik mindenféle helyi motívumokkal, nagyon szépek és nagyon csicsásak tudnak lenni (az egyik ilyen éjszakai hívatlan vendég még színes fényekkel is fel volt díszítve). Pár napja lovas póló döntőre mentünk, sikerült autóból egyet lefotóznom, de igyekszem mihamarabb lencsevégre kapni teljes valójában egy ilyen műremeket (sajnos amerre gyalog, a fényképezőgépemmel sétálok, arra ők nem járnak, csak éjszaka).

A müezzin éneke, mivel a napkeltéhez és napnyugtához igazodik, egyre korábban zeng fel kora hajnalban, és az új hangszórókon jóval hangosabban, falakon és csukott ablakokon áthatolva ébreszti fel a környéket. És nem mindig tisztán csengő hangon szólal meg.

Egész életemben nem láttam annyi fegyvert összesen, mint mióta itt élünk. Néha esténként lehet váratlan lövöldözéseket hallani. Ez lehet tűzijáték, vagy (bár ezt bizonyosan nem tudom, csak mesélték) vannak, akik előszeretettel lövöldöznek a levegőbe a házuk tetejéről. Esetleg két-három ember nézeteltérésének a vége (múlt héten történt ilyen a szektorunkban).

Apróságoknak tűnnek, némelyik igazán vicces vagy szórakoztató, de valamit nehéz megszokni, valami pedig kifejezetten bosszantó tud lenni hosszú távon. Sok közülük olyanfajta rugalmas életszemléletre tanít, amit otthon nem gyakoroltunk. Összesítve a tanulságot: imádom, ami velünk történik, és el nem cserélném semmire ezeket a megismeréseket és tapasztalásokat. És a Ramadán még csak egy hónap múlva következik, akkor még jobban kifordul majd minden(ki) magából.. 😉

Ennyit az érdekességekről – egyelőre. Ez a lista folyamatosan bővül, ha tetszett, akkor biztosan tudok még hozni újabbakat a későbbiekben. 🙂

Az első „ottalvós” utazásunk szorosan kapcsolódik a fentebb felsoroltakhoz. Február elején megszervezte a csapat, hogy elmenjünk a „közeli” (ugyan csak 85 km a távolság, de annak megtétele kb 3 órát vesz igénybe – többnyire keskeny szerpentines utakon) Nathia Galiba. Ez egy mesebeli kis település a Himalája hócsipkézte csúcsai között, közel 2500 méteres magasságban. Nos, én sosem voltam még ennyire az egekben, ráadásul a tudat, hogy a világ legnagyobb és legmagasabb hegységét kezdjük megismerni közelebbről, egészen bizsergető és mámorító érzés volt (annak ellenére, hogy a Margalla, amit minden nap nézegetek pár száz méterrel az orrom előtt szintén a Himalája része, Nathia Gali és környéke egy egészen új dimenziónak tűnt).

A Galliat-tartomány középpontjában található „üdülőváros” festői szépségéről, túraútvonalairól és kellemes időjárásáról is ismert (mivel jóval magasabban van, mint a többi Galliat-hegység, így sokkal hűvösebb a klímája – nyáron ide járnak „hűsölni” az itteniek. A természeti táj rendkívül vonzó ezen a vidéken. Nathia Gali Kasmír felé néző csodálatos kilátásáról (tiszta időben a Nanga Parbat is látható a távolban), valamint buja zöld rétjeiről, tölgy, cédrus, juhar és fenyő erdőiről híresült el, amelyeknek a téli havazás tovább fokozza a szépségét.

Nathia Galinak van egy brit korszakban épült temploma, – a Szent Máté – amely teljes egészében fából készült (és ahova a háromnapos hétvége miatt odacsődült hatalmas tömeg következtében nemhogy bemenni nem, de megállni se nagyon tudtunk előtte.. 😀 ).

Az Ayubia Nemzeti Park egyike azoknak a helyszíneknek, amelyeket gyakran látogatnak a turisták és a természet szerelmesei. A Nathia Gali régió különböző madárfajoknak, rovaroknak, lepkéknek és más állatoknak ad otthont. A Világ Vadvédelmi Alapjának (WWF) van egy irodája Galliatban, amely a kihalás szélén álló leopárdok tenyésztésében és visszaintegrálásában vállalt jelentős szerepet az Ayubia Nemzeti Park erdeiben, Dunga Gali és Nathia Gali mellett. Úgy gondolták, hogy ez a terület tökéletes élőhely számukra, de a helyi jelentések szerint gyakran kijönnek az erdőből a falusiak jószágai után, és időnként lelövik őket. 2006 nyarán több nőt találtak holtan a Galliat völgyeiben, leopárd-támadásra utaló sebekkel. Egy nagy leopárdot elfogtak, és végül lelőtték. Tetemét kitömték és a Dunga Gali Vadmúzeumban tárolják, ahol „Galliat szellemének” nevezték el.

Ezen a környéken – csakúgy, mint „otthon”, Iszlámábádban – szintén gyakran láthatóak a rézuszmajmok. A korábban kissé félénknek ismert állatok állítólag egyre agresszívebbek lettek az elmúlt években, aminek oka lehet a turistákkal való fokozott interakció (gyakran etetik, ugratják a majmokat, vagy megpróbálják elkapni őket). A majmok bejárnak a vendégfogadókba és szállodákba harapnivalót keresve, meglehetősen zajosak és játékosak tudnak lenni. Mi a szállásunknál nem tapasztaltuk a jelenlétüket, viszont út közben – főleg, ahol árusok csoportosultak az út mentén – gyakran láttuk őket.

Az utazásunk Nathia Galiba február első hétvégéjére esett. Egyikünk sem gondolt bele, hogy mivel február 5-én a „Kasmír napon” az itteniek nem dolgoznak, ez egy hosszú hétvége lesz, és mind az utak, mind a turista útvonalak, mind a városka túl lesz terhelve… egyszóval, tömeg. Otthon is vannak fogalmaink a tömegről, tapasztaljuk egy-egy koncerten, fesztiválon, rendezvényen, hogy túl sokan vannak körülöttünk. Ebben az országban több, mint 210 millió ember él, egészen más fogalmai lesznek az embernek arról, hogy mi a sok. Például, amikor egy éppen hogy két autónyi szélességű szerpentinen mindkét oldalon leparkolják a járműveket, és mindeközben két irányban folyamatos a forgalom, na az sok(kkk).. főleg úgy, hogy mivel kétezer méter felett voltunk, az út fele sík jégre volt fagyva. Lett is belőle pár koccanás, egyben mi is részt vettünk, de legalább már az ittlétünk elején túlestünk ezen is.

Egy kis visszacsatolás a gondolatmenet elejéhez: a Kasmír Szolidaritás Napja vagy Kasmír napja nemzeti ünnep, amelyet minden évben február 5-én tartanak. Pakisztán ezzel fejezi ki támogatását és egységét az indiai igazgatású Dzsammu és Kasmír régióval, valamint Kasmír szeparatistáinak erőfeszítéseivel, hogy elszakadjanak Indiától, és így tisztelegnek a konfliktusban elhunyt kasmíriak előtt. Ezen a napon szolidaritási gyűléseket tartanak Azad Dzsammu és Kasmír pakisztáni igazgatású területein. Ezen a hétvégén, szombat reggel indultunk útnak, hogy meghódítsuk a Himalája egy egészen kis szeletét.

A Himalája az Eurázsiai-hegységrendszer része, amely a Tibet és az indiai szubkontinens között húzódik. Itt található a Föld legmagasabb hegycsúcsa, a 8848 – 8850 méter magas Csomolungma (angol nevén Mount Everest). Tágabb értelemben véve a hegységrendszer részét képezik a Pamír, a Hindukus és a Karakorum hegyvonulatai is.

A hegység az újidőben alakult ki; két szárazföldi lemez, az eurázsiai és az indiai kontinensek ütközése hozta létre. Több párhuzamos láncból áll, szerkezete üledékes és kristályos. A Himalája elnevezés a szanszkrit hima (’hó’) és alaja (’otthon, haza’) szavakból áll, ami annyit jelent: „a hó otthona”, „a hó hazája” (हिमालय).

A Himalájának összesen tizennégy 8000 méternél magasabb hegycsúcsa van, ebből 5 Pakisztánabn található (vagy Pakisztán-Kína közösen osztoznak rajta):

– A K2 (más néven Godwin Austen, Dapsang vagy Csogori) a Föld második legmagasabb hegycsúcsa. A Himalája egyik hegységében, a Karakorumban található, az Indiához tartozó Kasmír, valamint a Kínához tartozó Tibet határán. A terület jelenleg pakisztáni ellenőrzés alatt áll. Tengerszint feletti magassága 8611 m.

– A Nanga Parbat 8125 m-es magasságával a kilencedik legmagasabb hegycsúcs a világon, a Himalájában, Pakisztán és Kasmír határán fekszik.

– A Gasherbrum I a Földön a 11. legmagasabb hegycsúcs (más néven: Hidden Peak, vagy K5), mely a kínai-pakisztáni határon, a Himalájában (melynek részhegysége a Karakorum hegység).

– A Broad Peak (azaz: széles csúcs, korábban: K3, kínai neve 布洛阿特峰 Puluoatö feng) a Föld 12. legmagasabb hegycsúcsa 8051 m-rel. A Himalája hegységben fekszik, a kínai–pakisztáni határon. A helybéliek Faichan Kangri néven ismerik. A Broad Peak három csúccsal rendelkezik: Északi-csúcs (7550 m), Középső-csúcs (8011 m), Fő-csúcs (8051 m). A hegytől 8 km-re északra emelkedik a K2 hegycsúcs.

– A Gasherbrum II (ismert mint K4) a Föld 13. legmagasabb hegycsúcsa a Karakorum hegységben, Kína és Pakisztán határán. Magassága 8035 m. Első alkalommal 1956. július 8-án, egy háromtagú osztrák expedíció mászta meg. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Himalája)

Kirándulásunk során azt is megtudtam, hogy itt Pakisztánban a 7000 m alatti csúcsoknak nem is igazán adnak nevet.

Egy kellemes délelőtti kocsikázás után érkeztünk meg a szállásunkhoz verőfényes napsütésben. Mivel a szobáink nem lettek időre készen, egy teraszon helyeztük magunkat kényelembe és vettük elő a tízórai-ebédnek szánt szendvicseinket és házi készítésű sütikéinket. Egy cseppet sem bántuk, csoda szép kilátásban tudtunk közben gyönyörködni (bár tudtuk, hogy a kirándulástól veszi el az időt a „pakisztáni időmérés”).

• 

• 

• 

• 

• 

Bő másfél órát üldögéltünk, beszélgettünk, mire felvezettek minket a szállásunkra. A szobák egy része már ki volt takarítva, néhányban még folyamatban volt (takarítás alatt értsd: egy kezdetleges cirokseprűvel kilökdösték a szemetet a folyosóra, majd nem túl tiszta vegyszeres vízzel átkenték a padlót, illetve bekapcsolták a kb 30 x 30-as méretű, hatalmas fűtőértékkel bíró kerozinos hősugárzót, hogy átmelegítse a mínuszos hőmérsékletű szobát – nem sikerült neki…) Gyorsan felmértük, hogy tisztálkodó felszerelést feleslegesen hoztunk, mert ebben a „fürdőszobában” bizony levetkőzni sem szeretnénk, nemhogy a fagyos vízzel érintkezni. Estére persze rosszabb lett a helyzet, mikor lement a nap már kint is fáztunk, nem csak bent.. 😀 Mikor mindenki becuccolt, újra a teraszon kezdtünk gyülekezni, ahol addigra megjelent egy helyes kis birka, a terasz árnyékos oldalára felhányt hóban mászkált fel-alá, teljes nyugalomban, gyanútlanul.

Épp elkezdtem volna megkedvelni – ez olyan, mint a Trónok harca, egy állatot sem szabad megszeretni, mert az évad végére tuti kinyírják… – amikor is kiderült, hogy 5-10 perc múlva ott a placcon fogják leölni, és ő lesz a vacsoránk. Darabjaimra hullottam szét, már láttam a lelki szemeim előtt, hogy este mindenki jóízűen falatozik, én meg ott ülök és majszolom a zöldségeket naan kenyérrel… De volt annyi eszem, hogy amikor láttam, hogy közeledik a pillanat, amilyen gyorsan tudtam, elhagytam a terepet és kimentem a hotelünk elé, hogy ne lássak – ne halljak semmit. Andris drága volt, eljött velem és tartotta bennem a lelket… Talán most puhánynak gondoltok, de nagyon könnyen bele tudok szeretni bármilyen állatba, és onnantól már trauma végignézni a halálát. Ráadásul a kecske az egyik kedvenc állatom, a birka meg már majdnem kecske (értsd:majdnem annyira cuki)… 😀 Szóval lényeg a lényeg: nem láttam és nem hallottam semmit, de még így is gombóc volt a torkomban vacsora előtt.

A vacsoránk egyébként száz százalékban ’halál’ módon volt elkészítve: Halál (arabul: حلال) étkezésnek hívjuk az iszlám vallásban azt az étkezést, mely az iszlám megengedett ételeit fogyasztja csak. A szó maga arra utal, ami megengedett, illetve törvényes a hagyományos iszlám jog, a saría szerint. Tisztátalan a vér, a döghús, a sertéshús, illetve minden olyan állat, melynek karma van, illetve amely húst eszik. Az iszlám nem engedi meg az olyan húst, mely felett nem hangzott fel Allah neve. Az iszlám vágási módszere a Koránon és a Szunnán alapul. Először imát mondanak, majd elvágják az állat nyaki ütőereit, kivéreztetik, és utána már halal a hús. Ez tulajdonképpen majdnem megfelel a zsidó kóser előírásoknak. Éppen ezért mondja a Korán, hogy a zsidók étele meg van engedve a muszlimoknak.

A rítus után a többiek is csatlakoztak hozzánk a hotel előtt, és elindultunk „túrázni”. Azért az idézőjel, mert voltaképpen ez egy sétaút a hegyoldalban, nem kifejezetten mászós- erőltetett, hanem kényelmes, gyerkőcökkel is teljesíthető. Normál esetben a „pipeline track” bejárata a hoteltől maximum 10 percre lett volna kocsival, ám a korábban említett tömeges hegyekbe vonulás következtében bő félórán át, lépésben haladva érkeztünk meg. Az autók össze-vissza csúszkáltak a keskeny, lefagyott szerpentinen, néha 4-5 cm-re araszoltunk el a szembejövők mellett. Így történt az aprócska balesetünk is: mint az közismert, a fék nem mindig fog a sík jégen, nekünk még sikerült kb 2 cm-re megállni a szembejövő autó mellett, de a mögöttünk jövő kolléga már hiába taposta a féket, belénk csúszott. Belé meg az utána következő. Miután letettük a kocsikat, még vagy két ilyen esetet láttunk, mire felértünk a „hegy bejáratához”. A tapasztalat az, amit már szintén említettem korábban: az itteniek nem igazán törődnek a másikkal; ha ők haladni akarnak, akkor haladni fognak, nem számít, hogy ezzel értéket vagy akár életet veszélyeztetnek. Nincs tolerancia, nincs türelem, nincs megértés, sem pedig átgondoltság.

Enyhén remegő lábakkal léptünk rá az egészen Ayubia-ig elvezető sétaútra, amiért a helyieknek 50, a külföldieknek 500 rúpiát kell kicsengetnie. Az elején kifejezetten kellemesen tudtunk sétálni, bár a széles út is maximum 1,5-2 méternyire volt széles, a keskeny meg mondjuk 50- 70 cm, amin oda-vissza forgalom bonyolódott (mint valami gyalogos szerpentin). A látvány lélegzetelállító volt. Mutatom.

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Drótkötél valaha volt kifeszítve a szakadék mellett futó ösvény mentén, de le volt szaggatva, nem nyújtott különösebb segítséget, sem biztonságérzetet. Amíg a napos oldalon sétáltunk, nem is éreztük a hiányát, ám amikor odaértünk a hegy árnyékos, így még havas, lefagyott feléhez, már előbújt belőlünk a halálfélelem: az egyre gyakrabban fél méteresre szűkülő úton a jég kifelé, a szakadék irányába lejtett, mindeközben felváltva ívelt felfelé, majd lefelé… a második vagy harmadik ilyen krízishelyzet után döntött úgy a csapat, hogy nem érdemes tovább rizikózni, távolabbról is fordultak vissza az emberek, mert egyre járhatatlanabbá vált az út, és mivel a nap is lemenőben volt, megegyeztünk abban, hogy hóolvadás után kell visszajönnünk, és akkor talán ép bőrrel végig tudunk menni Ayubia-ig. Így esett, hogy a késve és kalandokkal telve kezdődött túrázásunk gyors véget ért, kis csalódottsággal, de még így is csodaszép pillanatok, látképek emlékével tértünk vissza a szállásunkra (szintén lépésben haladva).

Mire visszaértünk, a birka már apró pici darabokban, különböző kondérokba volt szétszortírozva, az egyes részek más-más ételek alkotóelemeivé váltak: volt shish kebab (nyársa felszúrva, mint a saslik), bő olajban sült birkahere, faggyúba tekert máj, gosht (sokáig, lassan, omlósra főzött birka), karahi, egy afgán BBQ-hoz hasonlítható eljárással készült fogás. Volt csicseriborsó-saláta, fűszeres zöldség, joghurtos öntet, basmati rizs, naan kenyér… ez az, amit fel tudok idézni; a birkának minden egyes porcikája hasznosításra került. Egy lenyúzott szőrös bőrdarab és alatta egy enyhén véres birkafej emlékeztetett a közelmúltban történtekre a megrakott tűz mellett. A szakács a két fiával szorgosan munkálkodott, hogy az asztalunkra minél hamarabb vacsora kerülhessen, a mínusz pár fokban a jeges havon egyszál shalwar kameezban (helyi viselet, vékony, lenge, pizsama-szerű nadrág és térdig érő, oldalt felvágott, szintén lenge felső), papucsban-szandálban (zokni nélkül) dolgoztak órákon keresztül.

• 

• 

• 

• 

• 

Egy darabig néztük, ahogy készül a sok finomság, de a nap lementével vészesen kezdett hűlni a levegő, így a hotel kiszolgáló személyzete előkészített nekünk egy helyiséget (ami, nem covidos időkben bár jellegű funkciót láthat el, csak pakisztáni-módra, alkohol nélkül 😀 ). Befűtöttek, székeket és asztalokat raktak be nekünk, és mindenféle üdítőkkel (és a privát, általunk hozott alkoholos italokkal) szolgáltak ki bennünket. Az egyik „pincér” a telefonjáról jótékonyan zenét is varázsolt nekünk, amin legtöbbször Sting – Desert Rose című slágerének valami borzasztó elektronikus feldolgozását hallgathattuk – mint utóbb kiderült, ez az ő kedvenc száma, és így akart kedveskedni nekünk. A vacsora érkezéséig nagyon kellemes órákat töltöttünk itt beszélgetéssel, iszogatással, társasjátékkal, nevetéssel. Sőt, amikor odamerészkedtünk Andrissal a hangcucchoz, és a saját telefonunkról rácsatlakoztattunk egy kis Blues Brothers filmzenét a youtube-ról, még egy kicsit meg is mozdult a társaság (igen-igen, tuti sokan unjátok már ezt tőlem, de erre a zenére tényleg nem lehet nem táncolni 😀 ). A két helyi kísérőnknek (korunkbeli, nagyon kedves és értelmes srácok) kifejezetten tetszett ez a kis akciónk, az egyikük megjegyezte, hogy nem igazán ismeri ezt a típusú zenét, de nagyon tetszett neki. Este kilenc körül járhatott már az óra, mikor az első fogások megérkeztek a mi kis svédasztalunkra, egészen fél tizenegyig zajlott a lakoma. Igyekeztem mindent megkóstolni, de nem mertem és nem is nagyon tudtam sokat enni. Az ízek fantasztikusak voltak, és a látvány sem volt utolsó. A fényképezőgép ekkor nem volt velem, így csak telefonos képeken tudom érzékeltetni a terülj-terülj asztalkámat (Niki barátnőm közreműködésével 🙂 ).

• 

• 

• 

Így telt el az esténk, aludni sem igyekezett különösebben senki, mindenki tudta, milyen éjszaka vár ránk. A szobákban pár fok, a fürdőszobákban még annyi sem. Utólag tudtuk meg, hogy a hősugárzót nem is szabadott volna bekapcsolva hagyni éjszakára, mert ha kialszik a láng, de a gáz továbbra is jön belőle, akkor könnyen belefulladhat az ember… de szerencsére nem lett baj, igazából annyira nem is aludtunk mélyen, csak ilyen 20-30 perceket, így észrevettük volna, ha kialszik. Hajnalban, mikor kimentem pisilni, szabályszerűen gőzölgött a hidegben. A vizet 3-4 percig kellett folyatni, hogy elkezdjen melegedni, és ne legyen annyira fagyos, mintha leforrázná a bőröd kézmosáskor. Itt éreztem először, hogy túlságosan nyugati vagyok ehhez a kelethez. Pedig sosem voltak nagy elvárásaim a szállásokkal kapcsolatban, akármerre is utaztunk életünkben, csak legyen tiszta, meg mondjuk télen ne fagyj meg benne. Itt valahogy máshogy dobálják a csillagokat a hotelekre, amiről a mesém szól, 3-at kapott a felsorolt előnyökért.

Reggel egy kissé kótyagosan és nyűgösen szedtük össze a cókmókunkat, a reggelihez sok kedvünk nem volt, de azért bementünk az étkezőbe, megnézni, mi a kínálat. A helyiség közepén egy hatalmas, kerozinszagot árasztó fűtőberendezés állt, ami szürkésfehér füstöt ontva nem tette vonzóvá a gondolatot, hogy leüljünk enni.

Indulásunk után egy közeli, az Ayubia Nemzeti Park területén lévő sífelvonó libegő (chairlift) volt az első uticélunk. Ayubia (urduul: ایوبیہ) egy 3312 hektáros (33 km2) védett terület, amely a pakisztáni Khyber Pakhtunkhwa tartományban, Abbottabad kerületben található. 1984-ben nyilvánították nemzeti parkká. Ayubia nevét Muhammad Ayub Khan (1958–1969), Pakisztán második elnöke után kapta. A területén mérsékelt övi tűlevelű erdőket, mérsékelt éghajlatú széles levelű és vegyes erdőket találunk, átlagosan 8000 láb (2400 m) tengerszint feletti magassággal. Itt is kellemes tömeg fogadott bennünket. Egy bő félórás sorban állás után (mikor megláttuk, hogy mivel megyünk fel, rendesen elkezdett izzadni a tenyerünk) kettesével beültünk a kis felvonó székekbe, és megindultunk a csúcs felé.

Mikor kiszálltunk – és kicsit megnyugodtunk – elkezdtük körbejárni a hegycsúcsot. Miközben próbáltunk betelni egy olyan gyönyörűséggel, amit még soha nem éltünk át, arra is koncentrálnunk kellett, hogy a sík jégen talpon maradjunk, és hogy ne szédüljünk bele a magasságba. A facebookon is az egyik kedvenc költőm ide illő versével osztottam meg néhányat az itt készült képeimből, ezt most sem hagyhatom ki, mivel tökéletesen leírja az érzést, amit az vált ki az emberből, amikor akármerre néz, a Himalája veszi körül:

 
 WEÖRES SÁNDOR: ÖRÖK PILLANAT 

 Mit málló kőre nem bízol:
 mintázd meg levegőből.
 Van néha olyan pillanat
 mely kilóg az időből,
 mit kő nem óv, megőrzi ő,
 bezárva kincses öklét,
 jövője nincs és múltja sincs,
 ő maga az öröklét.
 Mint fürdőző combját ha hal
 súrolta s tovalibbent --
 így néha megérezheted
 önnön-magadban Istent:
 fél-emlék a jelenben is,
 és később, mint az álom.
 S az öröklétet ízleled
 még innen a halálon. 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

Lefelé zötyögés közben is készítettem néhány fotót és videót (a videón még pont az is hallható, ahogy egy fiú, ahogy elhaladunk felette, egy pakisztáni dalt énekelget kitartóan – már felfelé menet is ott volt):

Ezután még a közelben meg szerettünk volna nézni két keresztény templomot, az egyiket nagy nehezen meg is találtuk, de a helyiek közölték, hogy a kulcs Lahorban van, szóval csak kívülről tudtuk megcsodálni: teljesen az enyészeté volt az amúgy sem túl dekoratívra épített templom. A törött ablakokon belesve láttuk, hogy valószínűleg szebb napjain iskolaként funkcionálhatott. Ezek után a másik templomot már nem akartuk annyira megtalálni, kicsit eluralkodott rajtunk az álmatlan éjszaka okozta fáradtság, illetve a hazaindulás mellett szólt az is, hogy kora délután már a tömegek is megindulnak vissza a hegyekből a városok felé. Egyszer még megálltunk fotózni, mielőtt kiértünk volna a magashegyek közül:

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

• 

A hazaúton még annyi kalandban volt részünk, hogy mikor felértünk az „autópályára”, mókásan megjegyeztem egy közúti táblánál, hogy „vigyázz, felugró tehenek!” (piros szegélyű fehér háromszögben boci, a vad után értelemszerűnek találtam), ami után nem sokkal valóban elkezdtek beszédelegni a tehenek az útra – teljes természetességgel vonultak át az összes sávon a túlsó oldalig, kicsit sem sietve vagy aggódva a száguldó autók miatt. Nyilván itt elkezdtünk lassabban menni, nem tudtuk, meddig fog tartani ez a szakasz (érdekes, odafelé nem volt ilyen élményünk). Mikor már ritkulni kezdtek a gyorsforgalmin a páros ujjú patások, és már pont nem számítottunk újabb felbukkanásra, hát a semmiből már ott is volt egy fiatal marha velünk szemben. Fékeztünk, ő megtorpant, így Andris megpróbálta jobbról kikerülni… természetesen ő is megindult ugyanarra. Úgyhogy a kis kobakját elkaptuk az autó bal elejével. Gondolhatjátok, hogy a birkatörténet után, milyen pillanatokat éltem át… a szemem sem mertem kinyitni (még soha nem volt szerencsém állattal karambolozni, és nem is kívánom megismételni a jövőben…), leizzadtam és remegni kezdtem. De szerencsére azonnal felpattant és továbbment az állat, és szeretném hinni, hogy nem kapott akkorát, hogy maradandó károsodása legyen tőle.

Nos, így ért véget a kalandos hétvégénk. Mikor hazaértünk, megbeszéltük, hogy most egy darabig nem vágyunk semmiféle kirándulásra, de persze a fáradtság és az izgalmak gyorsan letompulnak az ember emlékezetében, és mindenképpen életem egyik legnagyobb élménye marad az első találkozásom a Himalájával.