KOHÁRI NÁNDOR ÍRASA:
A TÁPÉI GYÓGYÍTÓ PÁRNA
Karácsony böjtjének utolsó napja, Ádám és Éva nevenapja december 24. Az egykori Szegeden és a környező falvakban ezen jeles naphoz kötődő számos népszokást és hiedelmet jegyezhettek fel néprajzkutatóink.
Fontos előkészületek a bőségért és egészségért
Ilyenkor egész nap folyt a már adventi böjt végét jelző előkészület: sütés-főzés, a karácsonyi asztal és ajándékok rendezése. Úgy tartották, hogy újszülött gyereket e napig mindenképp meg kell keresztelni. Az asztal alá sok helyütt kosárban búzát, kukoricát, szalmát, takarmányt és sót tettek.
Volt, ahol lószerszám, a gazda kalapja, sapkája, jegykendő, nagykés mosogatóruha is került melléje. Mindezek a következő esztendőben fájós testrészek, beteg jószágok gyógyításra is szolgálhattak, például fejfájás esetén ezen kalapot volt érdemes felvenni.
A hiedelem szerint karácsony éjszakáján angyalok pihennek a szalmán, sőt Jézuska szamara is odatelepszik és eszik a takarmányból. Ámde elővigyázatosnak kell lenni, ha netán a kosár felborul, akkor oda a jövő évi jó termés és szerencse.
A gyógyító erejű párna
Tápén régen szokás volt a karácsonyi párna hiedelme. Karácsony estéjén varrott párnácskába szalmát és tollat tettek, majd a kis Jézus jászolára helyezték. Majd a párnát eltéve, ennek gyógyító erőt tulajdonítva évközben szúró fájdalomtól kínlódó beteg hasára, oldalára kötötték.
A karácsonyfa
Szegeden 1860 táján bukkan fel először a karácsonyfaállítás szokása. A német hatásra meghonosodó, általánossá váló szokáshoz kötődött, hogy kezdetben egy ágát az ünnepek alatt kivitték a hozzátartozók sírjára. A karácsonyfát vízkeresztig hagyták a szobában, majd kivitték az ólba, hogy a disznóknak ne legyen bajuk. Sövényházán, a mai Ópusztaszeren az istálló gerendájára kötötték föl, hasonlóan jószágóvó céllal.
A karácsonyi vacsora
A sötétedés bekövetkezte és a csillagok feljövetele után lehetett nekiülni a karácsonyi vacsorának. Hogy ezt gonosz szellemek meg ne zavarhassák, Balástyán az 1900-as évek elejéig a gazda a ház udvarában puskalövéssel riasztotta el az ártó lelkeket.
Szokás volt, hogy valamennyi fogást felkészítették az asztalra, mert ha a vacsora közben a gazdasszony feláll, a tápaiak szerint nem fog a tojásokból a csirke kikelni. Másutt ettől komolyabb következményektől tartottak: aki a karácsonyi vacsora közben föláll, az a jövő esztendőben a másvilágra távozik. Az ételhulladékokat, melyet karácsonyi morzsának neveztek, eltették és orvosságként használták.
Volt, ahol ezt beteg gyerek fürdővízébe tették, hogy meggyógyuljon, másutt az ünnepek után a szőlőre vagy gyümölcsfák tövébe szórták ki a jó termésért.
Méz, alma, dió
Karácsonykor természetesen került az asztalra méz, alma, dió. A szép piros, egészséges almát ivópohárba, köcsögbe, sőt néhol a tették, és erről ivott, főzött, mosakodott a család újévig.
Mindez az egészségmegőrzés céljából történt, majd az almát a család közösen fogyasztotta el, néhol a jószágnak is adva belőle.
A karácsonyi asztalt megjárt méz a későbbiekben az oldalnyilallás, fogfájás. kelések elleni hatásos orvosság. A dióbél nemcsak járványok idejében volt hasznos, karácsonykor beteg gyermekeknek adták, míg a megpörkölt dióhéjat olyan ház udvarába szórták, ahol a gyerek egészséges és ez így is maradjon.
Mendikálás
Talán már nem nagyon emlékszik senki erre az elnevezésre, amely a mendieare, azaz a koldulni szóból ered. A szokás adománygyűjtő jelleggel bír, elsősorban a gyermekek jártak adományt kérni ebben az időszakban. Sokszor kisebb-nagyobb csoportokba gyűltek, majd bekéredzkedtek a házakba, ahol egy kis éneklésért valamilyen apróságot kaptak. Manapság szinte csak az angol-amerikai filmekben találkozhatunk ezzel a szokással, pedig ennek hangulata és hagyománya van idehaza is.
Kántálás
Ez szintén egy karácsonyi népszokás, amikor a karácsonyi énekes egy verses köszöntőt mond. A mendikáláshoz hasonló, itt azonban nem adományért történik az öröm okozása. Kántálni főként a felnőttek jártak esténként, egészen éjfélig bezárólag. Amikor a gyerekeket lefektették, elindultak kántálni a környékre, emlékezetes élményt eredményezve mind az énekesek, mind a hallgatóság számára.
Betlehemezés
Széles körűen elterjedt volt a teljes magyar nyelvterületen és máig sokhelyütt elevenen él. A karácsonyi játékok legrégibbike, a 11. századtól kezdve van róla adat, akkoriban templomokban adták elő. Az első magyar szövegek a 17. századból erednek. A betlehemezés Jézus születésének történetét bemutató népi játék. Szereplői általában pásztoroknak öltözve, házilag készített jászollal vagy betlehemi kistemplommal jártak házról házra. Szent énekekkel, tréfás párbeszédekkel elevenítették fel Jézus születésének eseményeit.
Regölés
István napjától, tehát december 26-tól újévig jártak a regősök. Maga a népszokás tulajdonképpen énekmondásból, köszöntésből, adománygyűjtésből állt, ámde nem gyermekek, hanem a legények szokása volt. Ilyenkor a regősök kifordított báránybőr bundát viseltek, láncos bottal, illetve köcsögdudával járták azokat a házakat, ahol volt eladó leány.
A regősök, amikor megérkeztek a portához, először a házigazdától kértek engedélyt, hogy elmondhassák a mondókájukat, majd pedig köszöntötték őket. Nekik énekelték el varázséneküket, elárulták honnan érkeztek és jó egészséget kívántak az egész ház népének.
Pásztorok karácsonyi vesszőhordása
A pásztorok karácsonyi vesszőhordása az Ipoly vidékén volt elterjedt népszokás. Karácsony előestéjén a pásztorok vesszőkkel jártak, amelyekből a gazdasszony a kötényével húzott ki néhány szálat azért, hogy az állatai a következő évben egészségesek legyenek. A vesszőért cserébe a pásztornak bort, cipót, esetleg pénzt is adtak.
Adventi koszorú
A karácsonyi ünnepkör egy igazán élő szokása az adventi koszorú készítése, gyertyáinak meggyújtása. Ennek ősét 1839-ben készítette Johann H. Wichern németalföldi evangélikus lelkész: egy örökzölddel díszített szekérkeréken 24 gyertyát helyezett el, melyek közül minden nap eggyel többet gyújtott meg karácsonyig. Miként a karácsonyfa állítása, az adventi koszorú is német területekről indult világhódító útjára. Napjainkra a 24 gyertya helyett 4 gyertya – az adventi vasárnapokat idéző -, maradt meg. A hit, a remény, az öröm és a szeretet, színük pedig a katolikus szokás szerint lila és rózsaszín. A világító gyertyák számának növekedése szimbolizálja a növekvő fényt, amelyet Isten Jézusban a várakozónak ad karácsonykor