Nagypéntek – úton járás

Szerző: | ápr 2, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Tárca, Vallás, Videó

Az Upanishadok azt mondják, hogy ez a végtelen kicsiny és végtelen nagy maga az ember. Az ember kisebb, mint a búzaszem, kisebb, mint a daraszem, kisebb, mint a daraszem szeme, nagyobb, mint a föld, nagyobb, mint a nap, nagyobb, mint a világ, nagyobb, mint az összes világok együttvéve. (Hamvas Béla: Unicornis – Summa Philosophiae Normalis)

És arról is szó van, hogy az ember nem pusztán kis világ, mikrokozmosz, hanem kis Isten, mikrotheos. Ez meredek, és nem az „én vagyok az Isten”-t kiáltom vele, félreértés ne essék. Arról beszélek, arról az úton járásról – „Én vagyok az Út” –, amit mindannyiunknak meg kell tenni. Az utat járni kell, avagy az Utat járni kell. Kitől tanuljuk az úton járást? A Megváltótól.

Nagypéntek van. Krisztus kínszenvedésére, kereszthalálára és temetésére emlékezünk. Miért emlékezünk? Mit akarunk? Miféle hagyomány ez? Értjük mi ezt? Van értelme?

Ha Ő a Mesterem, megemlékezem róla. Ha Ő az Út, ezt az Utat járom. Tehát úgy teszek, ahogy Ő. Nagyon úgy tűnik, hogy alá kell szállani, mielőtt az ember felemelkedne…

Eszembe jutott, hogy ez a sok szenvedés mire való? Azért kapjuk, hogy Isten kiérleljen bennünk valamit, megpróbáljon bennünket? Mint Jóbban? Jób bölcs volt, mert tudott figyelni. Pörölt a jó szándékú de teljesen vak barátaival, mert ők vigasztalni akarták, pedig nem vigaszra volt szüksége, hanem jelenlétre. Isten akkor is jelen van, ha ez nekünk fáj. Most is itt van, ahogyan ezeket a sorokat írom. És önnel is, kedves olvasó. Imádkoztam és kértem a Szentlelket, hogy ne azt írjam, amit én akarok, hanem azt, amit Ő akar.
A Megváltó szenvedése ugyanolyan valóságos, mint a mienk. És a halála is, ahogy a mienk is az lesz. És a föltámadása is, ahogy a mienk is az lesz. De addig is, míg itt vagyunk, és emlékezünk, avagy Utat járunk…

Spiráljárás

Az év, ahogy ünnepekre van felosztva, abban segít minket, hogy életünk végéig újra és újra, körbe–körbe járva gyakoroljuk a lét állapotait. A születést, a növekedést, a gyümölcsözést, a bölcsességet és a halált. Jó lenne, ha misztikus módon megtapasztalnánk, megértenénk, hogyan lehet tudatosan újrakezdeni, hogyan lehet egyszer csak a végéről az elejére kerülni. Ezt jelenti a kör, és ez maga az átváltozás. Ahogy körbe–körbe járunk, az a jó, ha mindig egyre magasabbra is kerülünk. Így nem lesz hiábavaló az ismétlés. Az lenne a jó, ha az idei húsvét több lenne, mint a tavalyi, és a jövőbeni még több lenne. Ha mindig többet, mélyebben élnénk meg belőle. Mert a „végén” nekünk is eljön az idő, amikor át kell változnunk. Az évkört járó embert a ünneplés erre készíti föl. Emlékezzünk csak az öregeinkre, a régi emberekre. Tudták, hogy a hagyomány célja az, hogy megéljük, a feladatunk pedig ugyanez vele. A hagyományt életünkkel kell továbbadni. Élni kell és kész. És akkor, kegyelemből ott leszünk, ahol lennünk kell.
Spiráljárás felfelé. Ez az ismétlődő, mindig ugyanolyan körmozgás kigörbítése. Többnek lenni, mint a múltam, és mégis benne lenni. A létben benne van a múlt, a jelen és a jövő. Aki van, az így van. Aki ebben a létben van, csak az él igazán.

Mit csinált Jézus, amikor szenvedett? Keveset szólt, de akkor igazat. Imádkozott. Mi, amikor szenvedünk, mennyit beszélünk? Hasznunkra válik-e, vagy bárki másnak? És tudunk-e imádkozni? Ezt a húsvétot jó volna felajánlani vezetőinkért, azokért, akik döntéseket hoznak és felelősséget vállalnak ezért. A kiabálást be kellene szüntetni. Szava annak legyen, aki felelősséget is vállal. Mikor imádkoztunk utoljára a vezetőinkért? Szüleinkért, főnökünkért, papjainkért, államfőinkért? Én kevésszer. Túl kevésszer. Sok bennünk a harag, a vakság. Pedig az ima még senkinek nem ártott. Itt jegyzem meg, hogy szívesen látnék olyan parlamenti közvetítést, ahol az ülést közös imával kezdik. Ha ez kevés, rózsafűzért is lehetne mondani. Legalább egy tizedet. Vagy kettőt.
De ugyanígy szívesen dolgoznék olyan munkahelyen, ahol a közösség együtt kezdi a munkát, imával. Az iskolákban a gyerekekkel. Volt már ilyen élményem. Akkor untam. Most hiányzik.

A szenvedésnek nincs értelme. Ne keressük. A szenvedésnek valósága van. Valósága. A szenvedésben ott van Ő, aki Van. Ez elég is lehetne. Nekünk persze nem az. El tudom képzelni, hogy néha talán nem is azért szenvedünk, amiért szenvedünk, hanem azért, mert a szenvedésre figyelünk, nem Istenre. Ha nem is volna fájdalom mentes, de talán sokkal könnyebben elviselnénk. A Mester elviselte.

Őáltala, Ővele és Őbenne

Jézusban előttünk áll a tér és az idő, a folyamatos, a befejezett és az eljövendő. Úgy tartja az Őróla való gondolkodás, hogy a „megváltás műve folyamatos és befejezett.” Nagy misztérium ez. Gondolkodásunk egyik lehetséges útja lehet: a mindenség és Isten mintájára alkotott emberben megtörténik mindaz, amit Jézusban látunk: a szenvedés és az átváltozás – tudatosan használom az átváltozás szót a halál–feltámadás együttesére. Minden ember, minden időben Őáltala, Ővele és Őbenne él. Ez igazság, mert Ő az Igazság. De jó lenne, és ezért lenne fontos, hogy igazat mondjunk. Hogy az Igazságot ismerjük. El tudok képzelni egy Isten-mintájú társadalmat, ahol igazat mondanak…

Érdemes ma elcsöndesednünk, befelé figyelnünk. Ehhez bátran hívhatjuk segítségül a művészetet. Fentebb linkelt felvétel szépen végigvezethet bennünket. Ugyanakkor, ha valaki szívesen olvas, a Bibliában itt találja Urunk szenvedéstörténetét: Mt 26-27; Mk 14-15; Lk 22-23; Jn 18-19.

Áldott ünneplést kívánok mindahányunknak! Egy cél felé tartunk, a Szentháromságos Egyistennel való találkozás felé. Ebben is tudatosíthatjuk közösségünket. Istennek legyen hála!

RSS Hírstart hírei