2021. JÚNIUS 5./2 – Sallay Gergő köszönetnyilvánítása

Szerző: | jún 5, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Tárca, Zene

IMG 0241

Mert a szép köszöntést illik megköszönni. Számtalan kedves ajándékkal, jó szóval, verssel, képpel! leptek meg barátaim! Végtelenül hálás vagyok érte! Életemben először kaptam képet, ráadásul olyat, ami engem ábrázol, és Feri, abban a stílusban készítetted a grafikát, ami hozzám oly közel áll, és amit igen nagyra tartok. Engedjék meg az olvasók, hogy ez ábrát ide – ma másodjára – beidézzem:

don quijote de saura
Kollár Ferenc: Don Quijote de Saura

Nyilván nem fogom a képet elemezni, mert ne rontsuk el azt, ami már önmagában jó. És itt kérem a tisztelt Főszerkesztő Kollégát, hogy legyen kedves olyan fizikai formátumban rendelkezésemre bocsátani a képet, hogy kitehessem a falra, gyönyörködhessem benne, és időnként eldicsekedhessek vele a vendégeimnek! Köszönöm!

Közbevetés

A rajzról, mint médiumról egy gondolatot engedjenek meg. Úgy vagyok most, hogy a rajz a dolgok lényegét fejezi ki, míg a fotográfia azok felszínét. Töprengtem, miért nem szeretem a rólam készült fotókat. Persze, a legtöbben így vagyunk, hogy a magunkról alkotott képünket meg sem érinti a külső kép – tiszta sor, hisz nem kívülről látjuk magunkat, és nem szoktuk meg. Igen ám, de nem csak a fizikai megjelenésről és az arról alkotott képről van szó, hanem a csillagpor-finomságú lényegi tartalom érzékeléséről. Arról az érzékelésről, ami nem leírható, nem megfogalmazgató – és amiről az egész művészet szól –, mert a dolgok lényege két féle állapotban van: még nem materializált, tehát rejtett, és már materializált, tehát megjelenített formában. A kettő közti különbség drámája az egész élet, az egész művészet drámája. Fontos tudnunk, hogy a dolgok minősége – tudniillik, hogy megjelentek-e, materializálódtak-e már –, összefügg a tartalmukkal. Amikor a megérinthetetlen, a köd-szerű esszencia világra születik, megnyilvánul, akkor megkeményedik, összetömörödik, sűrűsödik és veszít teljességéből. Ez a realizálódás nem rossz, semmiképp nem kerülendő, de szent történés és az élet velejárója. Mi itt, ezen a földön ebben a sűrű, nehéz világban élünk. A művészet pedig ez élet mögötti megfoghatatlant sugallja és hirdeti, emlékeztet bennünket, hogy honnan jöttünk, hová térünk vissza és mi az életünk állandó, időtlen mögöttes valósága.
Ennek a mögöttes valóságnak az érzékelése nálam igen erős. Fizimiskámmal ki vagyok békülve, de pont az előbbiek miatt értékelem nagyra, amikor valaki úgy mutat be engem, hogy nem a szemét és – pusztán – a fejét használja, hanem a szívét, a belső látását, vagy ahogy szoktam mondani: megszaglantott valamit belőlem.
Megragadom az alkalmat, hogy nyilvánosan megkérjem a jövő publicistáit, hogy rólam nyers fotográfiát ne közöljenek! Ez alól kivételt képeznek a fotográfia-alapú, művészi eszközökkel és igénnyel átalakított képek. Ezt ne vegye rejtekezésnek a tisztelt publikum, inkább arra való vágyakozásnak, hogy belőlem a lényeget lássák, sejtsék, és ne a felszínt. Az úgyis múlandó. A lényeg örök.

Folytatom a köszönetet

Plesi bácsi személyes nekem-verséről terjedelem-béli okokból megtiltom magamnak, hogy többet írjak ennél: Isten áldjon meg érte! (Jó, kicsit kamukáztam, hangzatosan, igazából nincsenek is szavaim…) Röhögve érzékenyültem el. Ennél több nem kell.

Egy régi jó ismerősöm, Fabulya Andi köszöntött még verssel, nem is akármilyennel! Engedjék meg, kedves Olvasók, hogy megosszam önökkel a felvételt, révüljünk bele együtt Szepesi Attila versébe, és Andrea előadásába:

A kollégiumban, ahol dolgozom, egy kedves diák is megajándékozott egy felvétellel:

És magam is előrukkolok egy alkotással. Ha már megkértek, hogy írjak, hisz „illő, hogy ránézz, mi volt eddig, és mi van most”, hát írtam. Ha valakinek a vers távolinak tűnik, vagy épp nem ünnepinek, ne keresse a hibát magában. Csak úgy van, hogy ami bentről jön, annak nem lehet – és nem is szabad – megmondani, hogyan legyen…

Ne keress
 
 Ne keress utcasarkon befordult
 ütemes cipőkopogásban,
 nevetésben, kackiás bajuszban,
 zengő szóban, szív melegében.
 
 Ne keress elnyúlt árnyékban, enyhületben,
 szép szavakban, bókolásban,
 ne keress önfeledt barátok zizegő örömében.
 
 Ne keress álló délibábban,
 Ne keress időnek kitett tenmagadban,
 
 De keress a vadak közt.
 
  Keress róka szemében,
 Bagoly pillantásában.
 Egerek és patkányok,
 Farkasok és medvék tekintetében keress.
 
 Keress ott, ahol életért élettel fizetnek,
 Vérontásra rendelt szent vadak közt keress,
 Ott keress, hol álomból,
 holdfényből és erdő mélyének visszhangjából
 templom épül dzsungelek szentjeinek,
 Hangyáknak, férgeknek,
 ős valódnak.
 
 És tudd, hogy
 meg nem találhatsz.
 Nappali szemeddel, tágra nyílt szemeddel
 meg nem találhatsz.
 
 Sem torokénekben,
 sem sámán révületében,
 sem felhőben lovagló garabonciás tombolásában
 nem találsz meg,
 
 míg külvilági lápmásaidat
 sötét fátyollal el nem borítod.
 
 Akkor.
 Ott.
 Ahol véred szíved szerint
 a füledben lüktet.
 Önvalód legmélyén.
 Tengerszem tükrében.
 
 Ott leszek.
 Ott vagyok.
 Ott voltam mindig
 
 Ahol te vagy.
 

Zárszó

Kívánom tehát mindahányunknak, hogy olyan szeretettel legyünk egymáshoz, mint amilyennel most velem voltak e sok kedves emberek (nahát, kissé régiesen fogalmaztam)! Lám, milyen értékes a papír, a billentyűzet, a mikrofon előtt töltött idő, ha a szívünk visz oda. Örök ajándékokat kaptam, ilyet adjunk egymásnak. Mindig. Valamit önmagunkból.

És végül egy reklám

Ha már itt így együtt vagyunk, hadd invitáljam a kedves érdeklődőket június 15-ére a szegedi Korzó Zeneházba, este 6 órára az Argenteus Hangműhely Sötét Koncertjére, mely együttesben magam is aktív szerepet vállalok. A koncert ingyenes, mindenkit szeretettel várunk. Ízelítőnek pedig álljon itt egy (két) zenemű a kórus előadásában, valamint a koncert arckönyv-linkje:

RSS Hírstart hírei