2021. JANUÁR 15. – PÉNTEK, MEGINT BETYÁR

Szerző: | jan 15, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Olvasói levelek

A BETYÁRSÁG UTÓÉLETE A MAGYAR FOLKLÓRBAN

rozsa sandor2zz

Kedves Bajai Olvasónk reagált a tegnapi magyar betyárokkal kapcsolatos bejegyzésre. Amely ide kattinva olvasható. Szerinte, nem csak a cowboylegendák élnek az amerikai néplélekben, hanem a magyar betyárság is jelen van a magyar népmesében, néptáncban és népdalban. A tegnapi naplóbejegyzést az alábbiakkal egészítené ki:

Betyároknak hagyományosan azokat az újkori Magyarországon élt útonállókat, zsiványokat, bujdosó rablókat, fosztogató szegénylegényeket nevezzük, akik köré az utókor történeteiben – esetenként már saját korukban – különféle „legendák”, mondák szövődtek.

Magyarországon a kóborlásból, fosztogatásból élők számának rohamos növekedése először a XVII-XVIII. század fordulóján kezdett súlyos társadalmi problémát jelenteni. Az elbocsájtott végvári katonák tömegei, bűncselekmények miatt vagy „politikai okokból” bujdosó szegénylegények, az elavult osztrák katonaállítási rendszer által „kitermelt” katonaszökevények, munkátlan csavargók, valamint a fokozatosan növekvő számú (és így egyre szegényebb) zsellérek adták a társadalmi bázisát az ekkoriban kialakuló „betyárvilágnak”. Voltak persze olyanok is, akik egyéni tragédiájuk, szerelmi csalódásaik, kisebb bűneik miatt sodródtak bele a betyárok életébe. A hírhedt betyárok legtöbben a Dél-Alföldről (nevezetesen Csongrád megyéből) származtak és arrafelé is követték el rablásaikat. Bár betyárok Erdélyben is voltak, innen igazából senki sem emelkedett ki közülük olyan idealizált hőssé, mint  például az Alföldön.

A betyárok egy része népi hőssé vált, – főként akik a magyar szegény emberek szempontjából „jó” ügyért álltak ki; például az elnyomó osztrák zsandárok, vagy pökhendi gazdag urak kárára cselekedtek, a magyar szabadságért küzdöttek, vagy szomorú és jogosnak érzett okokból kifolyólag váltak betyárrá, netán valóban a szegényeket és elesetteket segítették –, többségük azonban az emberek által rettegett és a korabeli köztudatban is gazembernek tekintett zsivány volt. Az elszaporodó lótolvajok, útonállók, gyilkosok, vásárokban és kocsmákban verekedő betyárok súlyos veszélyt jelentettek az ország rendjére és békéjére, az emberek biztonságára. Hogy a korábban szinte mindenki által elítélt, haláluk után pedig hamar elfelejtett betyárok után a XIX. század derekán sok „derék betyárt” is számontartottak, az annak is köszönhető, hogy a szabadságharc és a kiegyezés közötti osztrák elnyomás idején már/még érdemnek számított a hatalmat és annak képviselőit kijátszani. Természetesen nem feltétlen jó tettei miatt vált valaki hírhedt betyárrá: sok esetben talán csak arról volt szó, hogy valaki oly régóta és oly ügyesen csúszott ki mindig a zsandárok kezei közül, hogy lassacskán már országszerte elkezdték kalandos történeteit elbeszélni, mindig egy kicsit jobban kiszínezve… A „klasszikus” magyar betyárvilágnak a kiegyezés után szakadt vége. Az 1868-ban kinevezett kormánybiztos Ráday Gedeon nagy apparátussal, kérlelhetetlen következetességgel és gyakran kegyetlen szigorral – de eredményesen – számolta fel a vidék életét megkeserítő betyárvilágot.

Noha a betyárok (egy-két legendás kivétellel) nem váltak olyan nemzeti hősökké, mint a Balkánon a törökök ellen harcoló megfelelőik; sokuk személyével kapcsolatban mégis számos népköltészeti mű, ballada, monda, dal, regény, játék és tánc keletkezett. Ezek egy része valós eseményeket vagy jellemvonásokat örökít meg, mások pusztán mesének tekinthetők.

A betyároknak több fajtáját is megkülönböztethetjük, több szempont szerint is. A „gyalogbetyárokat” –  akiknek se lova, se felszerelése nemigen volt – például nem sokra tartották, míg a lovas betyárok egy sokkal „előkelőbbnek”, elismertebbnek tekintett kategóriát képviseltek. A betyárok megkülönböztetése azonban sokkal értelmesebb cselekedeteik alapján. Be kell valljuk, hogy a betyárok többsége közönséges bűnöző volt. Legrosszabbjaik – akiket nemzeti nagyjaink is a magyarság egyik legkártékonyabb ellenségének tekintettek – gátlástalanul fosztogattak, válogatás nélkül gyilkoltak és kegyetlenkedtek, egyetlen céljuk a zsákmányszerzés volt. Az úgynevezett „futóbetyárok” ellenben sajnálatra méltó, üldözött szegénylegények voltak, akiknek élete az állandó bujdosásból, menekülésből, alkalmi bűncselekményekből állt. A betyárok legnevesebb „fajtáját” pedig azok legendává vált „derék, igazi betyárok” alkották, akik hírhedtek voltak az elnyomó hatalom kijátszásáról, és híresek a szegények segítéséről, bátorságukról és epekedő leányok sorának szerelméről. Az efféle betyároknak utólag még bűneiket is elnézték, sőt, kisebb bűncselekményeik, melyek a szegény társadalmi rétegek szemében az igazság érzetét keltették, még valódi virtusszámba is mentek. Nyilván a fennmaradt betyármondák többsége róluk, ez utóbbi „kategóriáról” szól, mégha legtöbbször kissé kiszínezve és a pozitív cselekedetek, valamint jellemvonások felnagyításával is. A „betyárromantika” e leghíresebb alakjait, azokat a nép hőssé vált betyárokat vesszük most sorra néhány mondatban, akiknek bár bűneik elvitathatatlanok, bizonyos cselekedeteikből kifolyólag mégis a szegény emberek által tisztelt hősökké váltak.

Angyal Bandi (1760–1806)

Angyal Bandi, a legrégebbről ismert, országos hírű igazi betyár – persze voltak előtte is közismert betyárok, azonban amolyan „klasszikus”, országos hírű lovas „derék” betyárként ő volt az első. Ónody András néven, Sajószentpéteren látta meg a napvilágot; és amiben még kitűnik betyár elődei és utódai közül: ő nemesi származású volt. A róla fennmaradt számtalan történetnek épp ez volt az egyik pikantériája, mivel az embereket kiemelten foglalkoztatta az „úri betyár” története.

Nem tudni, hogy az iskolázott, négy nyelvet beszélő, nemes származású Ónody András miért sodródott a „betyáréletbe”. Az 1780-as évektől kezdve lovakat lopott (általában a Hortobágyról), orgazdasággal foglalkozott, várásokat szalajtott szét. 1787-89-ben két évet ült a kassai börtönben – nyolc évi büntetésének ilyen fokú enyhítését is nagyrészt származásának és rokoni kapcsolatainak köszönhette. Szabadulása után felkereste régi cimboráit, folytatta korábbi életmódját. Rablásait főként Borsod, Gömör és Abaúj megyékben, valamint a Hajdúságban, a Hortobágyon és a Nagykunságban követte el; több megyében körözték. 1799-ben ismét két évre ítélték az ekkor már Angyal Bandiként ismert Ónodyt, azonban mivel önszántából nem vonult börtönbe, ezért országos körözést adtak ki ellene. Az időközben négy évre súlyosbított börtönbüntetését azonban már nem kezdte meg, mert 1806 novemberében, bujkálás közben egyik birtokán meghalt kelevényben.

Angyal Bandit jó kiállású embernek tartották; jellemző volt rá, hogy cifra pásztorgúnyában járt, borzas bajszát pedig pödörve viselte. Halála után ő lett a lovas betyár mintaképe, sok szegénylegény és bujdosó példaképévé vált, akik közül többen nevét is felvették.

Juraj Jánošík (1688–1713)

A magyarországi nemzetiségek közül kétségkívül a rácok (szerbek) álltak legközelebb a betyáros életmódhoz, a rablásból és gyilkolásból való önfenntartáshoz. És bár alighanem a legtöbb nemzetiségi betyár közülük is került ki, a szerb banditák túlnyomórészt véreskezű, kegyetlen gyilkosok voltak, akikről magyar embernek nem sok oka lett volna meséket zengeni. Valószínűleg ezért lehetséges, hogy a leghíresebb nemzetiségi betyár – még ha nem is tartozik a „klasszikus” betyárok típusához – a Magyar Királyság egyik békésebb természetű népéből, a tótok (szlovákok) közül került ki.

Ő volt Juraj Jánošík, aki Juro, vagy magyarosan Jánosik György néven is ismert. A Trencsén vármegyei Terhelyen (akkoriban Tyerchova) született. 18 évesen beállt Rákóczi seregébe. A trencséni csatában fogságba esve, kényszersorozás útján a császári seregbe került, ahol megismerkedett egy hírhedt zsiványkapitánnyal, akinek 1711-ben beállt a Kiszucai-hegyekben bujdosó bandájába. Jánošík később maga lett a betyárcsapat kapitánya, melynek élén a Felvidék hegyei közt folytatta rablásait, valamint Lengyelországból csempészett lovakat. 1713 márciusában elfogták és Liptószentmiklóson kegyetlenül (horoggal átszúrással) kivégezték.

Később, mikor a születő szlovák nemzeti mozgalomnak példaképekre volt szüksége, Jánošík alakja fokozatosan az elnyomás elleni szimbólummá, sőt, „szlovák nemzeti hőssé” magasztosult.

Zöld Marci (1790–1816)

Berettyóújfaluról származó híres alföldi, sárréti betyárvezér. Bátor lovas és vakmerő zsivány hírében állt, aki kifosztotta az uraságokat és vonzó külseje miatt a lányok kedvence is volt. 1816 késő őszén a fegyverneki pusztában társaival együtt elfogták és felakasztották. Személye rövidesen a magyar irodalom, a betyárballadák és a ponyvaregények egyik leggyakrabban ábrázolt alakjává vált, esetenként még népművészeti alkotásokon is megjelent.

Rózsa Sándor (1813–1878)

Kétségkívül a leghíresebb betyár.

A szegedi tanyavilágban született, egy híres lótolvaj fiaként. Első bűntettét 23 évesen követte el két társával: elloptak két tehenet, amiért Rózsát másfél évi börtönbüntetésre és háromhavonkénti 25 botütésre ítélték. Ő azonban 10 hónap után megszökött a szegedi börtönből és amolyan tipikus „futóbetyárrá” vált, akinek élete az állandó menekülésből, a pusztában és tanyákon való bujkálásból állt. Lovakat és marhákat hajtott el, tanyákat és udvarházakat rabolt ki, katonákat és más hivatalos személyeket megölt. A folyamatos üldöztetésbe belefáradva 1844 végén kegyelemért folyamodott, kérvényét azonban elutasították.

1848 őszén Kossuth engedélyével és menlevelével szabadcsapatot szervezett a szerbek ellen, azonban 150 fős csapatát fegyelmezetlenség miatt pár hónapon belül feloszlatták. Alighanem a szabadságharcban való részvétele is hozzájárult ahhoz, hogy később oly nevezetes népi hőssé vált. Az időközben letelepedő és megházasodó Rózsa Sándort azonban a szabadságküzdelem második felében már hiába kérték csapata újjászervezésére, mert a békés útra térő bandavezér azt állította, hogy mióta becsületes ember lett, korábbi társai kutyába sem veszik.

A szabadságharc leverése után – amikor már forradalmi szervezkedéssel is vádolták – ismét menekülnie kellett (melynek során családját hátrahagyva, az elfogására érkező egyik katona megölése árán tudott meglépni) és fejére kirívóan magas, 10 000 ezüstforintos vérdíjat tűztek ki, valamint háromnyelvű, országos körözőlevelet adtak ki. A hajtóvadászatok mellett különféle szigorú intézkedéseket is foganatosítottak az ekkor már legendás betyár elfogása végett: például súlyos büntetésre számíthatott mindenki, aki egy betyárnak szállást vagy élelmet adott. Letartóztatták Rózsa Sándor feleségét is, ám értékelhető információkat tőle sem tudtak szerezni férje hollétéről. Éveken át hiába üldözték. Egyre szorult a hurok, mindenkit letartóztattak, akinél Rózsa Sándor megfordult (noha a nevét óvatosságból ekkoriban nemigen mondta ki senki), minden apró jelből próbáltak a nyomára bukkanni, egy alkalommal pedig két vadászó pandúr majdnem véletlenül találtak rá, ám őket néhány puskalövéssel elzavarta. Rejtőzködés, váratlan felbukkanások, kalandos szökések, lövöldözések, lovas üldözések…ezek jellemezték Rózsa Sándor ekkori életét. Végül a betyárvezér szemében gyanúba keveredett a Rózsát sokszor megmentő és bújtató egyik gazda, akit ezért Rózsa felelősségre akart vonni. Az incidens azonban dulakodássá fajult, melynek során Rózsa egykori segítője halálos sebet kapott, a gazda felesége viszont fejszével fejbecsapta, majd a szomszédok segítségével megkötözte az eszméletlen betyárt. 1857 derekán így – a sors különös fintoraként egykori társa és egy asszony révén – került fogságba az évtizedeken át hasztalan üldözött, hírhedt Rózsa Sándor.

Először kötél általi halálra, majd a császár kegyelméből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A hírhedt kufsteini várban, később pedig a theresienstadti börtönben raboskodott, szigorú őrizet alatt. 1868 áprilisában azonban mindenki meglepetésére – Mária Valéria hercegnő születésének alkalmából – váratlanul amnesztiával kiengedték.

Rózsa Sándor mindig szerette az igazságot – a maga érzete szerint persze. Az ő esetében valódi értelme volt a „betyárbecsületnek” is. Ártatlan embereket igyekezett nem bajba keverni és legtöbbször a jómódúaktól lopott, a szegényeket, valamint az őt segítőket pedig gyakran megjutalmazta, ígéreteit megtartotta. A zsákmányt társaival egyenlően osztotta szét, saját magának sosem juttatott többet. Tulajdonképpen rendkívül igazságszerető ember volt, csak a módszerei nem illettek modern, rendes ország kereteibe. 1868-as szabadulása után sokak meghökkenésére Pestre utazott, és azt kérte a miniszterelnöktől, hogy hadd lehessen pandúr és ő, a betyárvilág alighanem legjobb ismerője, ezután hadd üldözze a törvényszegőket. Kérését azonban írástudatlanságára hivatkozva elutasították. Így Rózsa hiába próbált jó útra térni, rövidesen ott folytatta, ahol elfogatása előtt abbahagyta. Társaival postakocsikat raboltak ki, vonatokat siklattak ki, lövöldözésekbe keveredtek. Megsebesülésekor elfogták, de a várbörtönből megszökött. 1869 januárjában aztán Ráday Gedeon csellel Szegedre csalta és ott elfogatta. Halálra ítélni nem merték, mert tudták, hogy a szegények nagy „szabadsághőse” azon nyomban mártírrá válna. Így végül életfogytiglani börtön lett a sorsa. A hírhedt szamosújvári börtönbe szállították, ahol egészsége leromlott és a „betyárkirály” tömlöcben halt meg, tüdőbetegségben, 1878. november 22-én, 65 éves korában.

Rózsa Sándor már a saját korában is legendává vált. Nevét ismerték az országhatárokon túl is, életéről és kalandjairól irodalmi művek születtek. Mondák, népdalok, tetteit és kalandjait elbeszélő történetek egész tömkelege fűződik nevéhez. Sötét hajú és bajszú, szigorú tekintetű ember volt. Betyártettei főként az Alföldhöz (különösen a Dél-Alföldhöz) kapcsolódtak, ám országszerte tudták, hogy semmi jót nem jelent, ha „Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét”…Mondták róla, hogy soha senki nem hallotta káromkodni, és mondtak még persze sok mást is, aminek jó ha a fele igaz. Azt mindenesetre senki nem vitathatja el tőle, hogy ő lett hazánk leghíresebb, legtöbbet emlegetett, igazi kalandos életű betyárja.

Sobri Jóska (1809–1837)

Sobri Jóska, másként: Zsubri Jóska, eredeti nevén: Pap József, egy kanász fiaként látta meg a napvilágot a Sopron melletti Sobor majorban, melyről későbbi nevét is kapta. Betyárcsapatával híres, rajtaütésszerű rablótámadásokat hajtottak végre a Dunántúlon, egy ízben még császári ezredes kastélyát is kifosztották. 1837. február 17-én (Tolna és Somogy megye találkozásánál) a Lápafő határában lévő erdőben kerítették be Sobri Jóskát, a hírhedt dunántúli betyárt és csapatát a zsandárok. Végsőkig elszánt tűzharc alakult ki az erdőben, a sarokba szorított betyárok még sebesülten sem adták meg magukat. Miután Sobri embereit a zsandárok – súlyos veszteségek árán – sorra lelőtték, a sebesült bandavezért pedig egyre szorosabban körülvették, kilátástalan helyzetét látva Sobri Jóska egy fának támaszkodott és szíven lőtte magát.

A közismerten helyes, magabiztos, hetyke és halált megvető bátorságú Sobri Jóska mindössze 27 éves volt. Alighanem Rózsa Sándor után a leghíresebb magyar betyárrá vált. Sobri azonban kétes hírnevét sokkal rövidebb életidő alatt „érdemelte ki”, mint Rózsa Sándor. A Dunántúl rettegett betyárja, Sobri Jóska neve körül is valóságos kultusz alakult ki: balladák, mondák, népdalok és táncok őrzik emlékét, a róla szóló népballadák pedig idővel őt is afféle tulajdonságokkal ruházták föl, mint például, hogy csak a gazdagokat bántotta, a szegényeket pedig segítette, és hasonlók.

Vidróczki Márton (1837–1873)

Legendás mátrai betyár. A Heves megyei Mónosbélről származott, apja juhász, ő maga pedig gyermekként kondásbojtár volt. 1859-ben besorozták, ám ő megszökött a katonaságtól és betyárnak állt. Egyszer Verpeléten elfogták és becsukták, ám néhány év múlva a börtönből is megszökött. A Mátrában és vidékén kalandozott, rendszerint csak a gazdagoktól rabolt, a szegényeket nem bántotta (de volt, hogy nemes úr életét is pont ő mentette meg). Ha máshonnan nem, „A Vidrócki híres nyája

Csörög-morog a Mátrába…” kezdetű dalból szinte mindenki ismeri nevét. A hiedelem szerint derék, puskákkal bőven felszerelkezett ember volt, akin ráadásul nem fogott a golyó…Állítólag egyik bandatársa ütötte agyon álmában, Mátraverebély határában. Egerben helyezték örök nyugalomra.

Számos monda kering kalandjairól, mulatozásairól és haláláról – főként a Mátra vidékén –, valamint gyönyörű szép, gazdag szerelméről, akivel sosem teljesedhetett be szerelmük…

Bogár (Szabó) Imre (1842–1862)

Eredeti nevén Szabó Imre a kiskunsági Bócsán született. Már apja is útonálló volt, akit aztán egy gazda lőtt fejbe. Bogár (Szabó) Imre mégsem volt született bűnöző, kisebb vétkek gyanúja miatt keveredett súlyosabb rablásokba. Rövid élete alatt főként a Duna-Tisza közén ténykedett, de rabolt a Dél-Alföldön, és elvétve a Dunántúlon is. 1862 nyarán esett fogságba, mely után Pesten azonnal ki is végezték. Tettei és korai halála országos hírnevet szeretek neki. Az alig 20 éves legény kivégzése nagy érdeklődéssel és sajnálattal kísért esemény volt, virágkoszorúval a kezében lépkedett vesztőhelyére. Daliás termetű, szinte gyermeki arcú ifjú volt, akiről nemcsak a mondák és a lányok, de a korabeli újságok és beszámolók is megjegyezték, hogy milyen lenyűgözően szép külsejű és arcú fiatalember volt.

Savanyú Jóska (1845–1907)

Másképp: Savanyó Jóska, híres bakonyi betyár. A Vas megyei Izsákfán született. Birkalopással kezdte, majd betyárnak állt és egyre durvább bűncselekményekbe keveredett. Híressé vált tetteit jórészt 1878 és 1884 között követte el. Nevezetes monda vele kapcsolatban például Bezerédy István gróf kirablása. Bandájával főként a Bakonyban, illetve Vas, Veszprém és Zala megyék teljes területén kalandoztak. Szőkés szőrzetű, igen alacsony, ám erős testalkatú férfi volt. Öccse is betyárnak állt, ám őt a pandúrok 1879-ben lelőtték. Savanyú Jóskáék főként kisnemeseket, valamint tehetősebb parasztokat és kereskedőket támadtak meg. Elkövetésükre jellemző volt a kegyetlenség, áldozataikat legtöbbször brutálisan megverték vagy megkínozták. Többször letartóztatták, többször volt börtönben is. Ez azonban még kisebb bűntettei idején volt, ezért hamar kiengedték. Később bandájával már egyre súlyosabb rablásokat, sőt gyilkosságokat is elkövettek, és Savanyú az ország legkeresettebb betyárjává vált. Sokáig mégsem tudták kézre keríteni a Bakony erdeiben bujkáló betyárvezért. Végül 1884 májusában a halápi csárdában – egy bojtár csalta oda őket (és italukba altatószert is kevert), akinek a bátyját Savanyúék lőtték agyon – mulatozás közben fogták el Savanyú Jóskáékat.

Savanyú Jóska 17 évet ült az illavai, majd még 5 évet a váci börtönben. 1906-ban szabadult, amikor a váci püspök kérelmére kegyelmet kapott. Szabóműhelyt nyitott, ám reumája miatt ekkor már olyan kibírhatatlan fájdalmai voltak, hogy rövidesen öngyilkosságba menekült.

Sisa Pista (1846–1910)

Benkó István néven született Nógrád megyében, egy Szécsénytől délkeletre fekvő tanyán. Gyermekkorában juhászbojtárként dolgozott. „Sisa” ragadványnevét állítólag arról kapta, hogy csintalan, rosszcsont gyerek volt. Az általa őrzött nyájakból eltűnő juhok miatt (az első ilyen esetet sosem ismerte be, hogy valóban lopott volna) először a nógrádsipeki pandúr őrmester brutálisan megverte és megkínozta szerencsétlen gyereket, később pedig egy évre börtönbe is került. Kiengedése után fél évvel újabb lopások miatt megint börtönbe zárták, ahonnan azonban egy hónap múlva megszökött. Ekkor (1873-tól) kezdődött igazi betyárélete, társakat keresett maga mellé, és velük együtt rabolt ki vagyonos kocsmárosokat, molnárokat és más jómódú embereket Nógrád, Hont és Heves megye területén. Mondják, hogy a maga módján szeretett tréfálkozni és hogy tulajdonképpen ő maga sosem rabolt: mindig csak felszólította áldozatait pénzük átadására, akik azt ijedtükben oda is adták. 1873 novemberében követte el egyetlen emberölését: a nógrádsipeki kocsmában mulattak a betyárok, amikor megjelent Sisa Pista egykori megkínzója, az állásából azóta (kegyetlenkedései miatt) elcsapott pandúr őrmester, akinek Sisa részegen egy késsel elvágta a nyakát. (A holttestre pedig egy magyarázó levelet és a temetésre szánt pénzt helyezett el.) A gyilkosságért fejére vérdíjat tűztek ki és több megyében üldözőbe vették. Végül mégsem a pandúrok, hanem uradalmi intézők ismerték föl és fogták el egy egerbaktai csárdában.

Kereken 21 évet ült börtönben. Először rövid ideig Egerben és Balassagyarmaton, majd sok éven át Lipótváron és Illaván. Eleinte sok probléma volt dacos, indulatos viselkedésével, a neki ártókon mindig igyekezett bosszút állni, a többiekkel szemben viszont jószívű és barátságos volt. A hosszú börtönévek alatt lassan „megszelídült”, beletörődött büntetésébe és megbánta bűneit (bár a hosszú büntetés tudata mindig fájt neki), a börtön szabóműhelyében pedig szorgalmasan dolgozott. 1894 utolsó napjaiban szabadult.

Nógrádverőcén, Drégelypalánkon és Bernecebarátiban dolgozott lóápolóként, háziszolgaként, majd vadőrként. 56 évesen meg is házasodott. Az egykor szőke, bajszos és indulatos Sisa ekkor már szelíd, ősz, szófukar öregember volt, aki múltját szégyellte, viszont annál kedvesebben beszélt uráról és úrnőjéről. Vele mindig jóságos utolsó urának – hálája jeléül – halála előtt selyempapírba csomagolva elküldte kedvenc betyárfokosát. Sisa Pista egyike volt azon kevés betyárnak, aki se nem erőszakos halállal halt meg, se nem börtönben végezte; hanem végleg jó útra tudott térni s így idősen, becsületes öregemberként fejezhette be életét.

RSS Hírstart hírei