2021. JANUÁR 16. – SZOMBAT, NEOAVANTGÁRD 2. RÉSZ

Szerző: | jan 16, 2021 | Vírusnapló, Archívum, Irodalom, Képzőművészet

A KÍSÉRLETEZŐ MŰVÉSZET HATÁRAI

Az első világháború időszakában volt a dadaizmus első korszaka, számunkra talán Tristan Tzara és Kassák Lajos voltak az emlékezetes dadaisták. Akkoriban a dadaisták értelmetlen, halandzsa nyelvezetű, pusztán zenei hatású hangverseikkel, majd többek által előadott, hangzavarba torkolló szimultán versekkel és lármazenei produkciókkal léptek fel . Kevéssel később jelentkeztek a véletlen-versekkel, amelyeket előre meghatározott szavak felhasználásával, de magukat ösztöneikre bízva, intuitív alapon költöttek. Számukra a gesztus volt fontos, nem a mű. Állították, hogy egyetlen dolog fontos, hogy ez a gesztus provokálja az úgynevezett jó ízlést, az erkölcsöt, a regulákat, a törvényt; éppen ezért a fő kifejezési eszközük a botrány. Ez a korszak az 1920-as években megszűnt.

A második korszak Vajdaságban az 1960-as évek közepén indult Király Ernő zeneszerzővel és Ladik Katalin performáns-művésszel. Ezt követte a szintén vajdasági Bosch+Bosch dadaista képzőművészeti csoport. A vajdasági művészekre jellemző, hogy egyaránt hódolnak és egyaránt művelik a költészetet, a zenét és a képzőművészetet – náluk nincsenek szétválasztva ezen ágazatok, ők azt vallják, hogy a művésznek több területen is produkálnia kell magát. A vajdasági neoavantgárd hatása érződött később, az 1970-es évek közepétől Magyarországon is. A második korszak 1980-as években megszűnt. Erről írok a VÍRUSNAPLÓ január 10-i számában:

A dadaizmus harmadik korszaka szintén a vajdaságiakhoz kötődik – az 1960-as években született Bada Tibor és Máriás Béla – az 1990-es évek kezdetén költöztek Budapestre és igazából ott bontakozott ki munkásságuk. A harmadik dadaista hullám még jobban kapcsolódik a baloldali politikai irányzatokhoz, mint az előbbi két korszak – a baloldal őket befogadja – és ők ezért hízelegnek és orrba-szájba dicsőítik az romboló-ateista irányzatot.

456 1

Bada Tibor – művésznevén Bada-Dada (Újvidék, 1963. – Budapest, 2006..) festőművész, költő, előadóművész. Újvidéken a jugoszláv képregény-kultúrán alapuló képversek, képregények írójaként alkotott. Életét leginkább a festészet töltötte ki, ezen kívül verseket, dalszövegeket írt. Legismertebb dala az Apa kocsit hajt (1985). 1996-ban kiadott képzőművészeti tevékenységét is legátfogóbban bemutató kötete, a drMáriással együtt szerzett Égevő című reprezentatív album.

badaarc5

Kieselbach Galéria írtja róla, hogy Bada Tibor, híres magyar festő. Röviddel 43. születésnapja előtt rákoskeresztúri műtermében öngyilkos lett.

Eksztatikus életigenlés, humor és erotika, valamint a súlyos depresszió, kiábrándultság és élettagadás egyformán jellemzik műveit. Alkotói tevékenysége a magyarországi és a vajdasági avantgarde és underground kultúra egyik meghatározó és megkerülhetetlen egyéniségévé tette.

Zenész volt, aki se zenélni, se énekelni nem tudott, festő volt, de a színeket sem tudta kikeverni, és írt is, rengeteg hibával. Sok követője sose volt, ezt megfejthetetlen zenéjével és kibírhatatlan személyiségével érte el.

unnamed 2

A dadaista művész megnyilvánulásai, poétikai attitűdje rokonságot mutat Domonkos István, jelenleg Svédországban élő vajdasági költőével, aki úgyszintén, a dada művészetet tekintette valóságnak, erőteljes és öntörvényű személyisége, miként Sziveri Jánosé, alkalmatlannak bizonyult bármilyen kopromisszumra.

Performanszaiban egyedülálló módon volt képes a provokációra. Szövegei, képei, produkcióinak megvilágosító ereje „kimozdítja” a befogadót mindennapi automatizmusaiból. Bada Dada gesztusai kényelmetlen helyzetbe hozzák az önfeledt konformistát. Sajátos esztétikáján túl ez a másik releváns hatása: megkérdőjelezni a bonyolultságot, azt a nyelvet keresi, amely közvetlenül képes megszólítani a befogadót.

unnamed3

Bada Dada – kívülről szemlélve – a legszabadabb művész, éppúgy, akár Marcel Duchamp. Marcel Duchamp életpályája talán a legjobb példa arra, hogy a művész totális szabadságot igényel maga körül.

Antal István írta róla

Bada univerzális tehetségű művész volt. Kiváló festmények és plasztikus műtárgyak megalkotója, reveláló erejű, a dadaista hagyományokhoz méltó versek és szövegek költője, aki mindemellett fantáziadús és szórakoztató mesélőként, röhögést és könnyeket egyaránt kiváltó szinten volt képes saját alkotásait elemezni. A magyar performance-művészet általam látott legkiválóbb művelője, akinek gyengéden vulgáris öniróniája, úgy érzékeltem, nemcsak itthon és az egykori Jugoszláviában volt példa nélkül álló. Versei, verseinek hősei és szereplői, akiknek mintáira az újvidéki magyartelep lakói közt bukkant mind rá, a kis klubok rockszínpadán új életet nyertek, mint Tibor rock költészeti szerzeményeinek témaadó figurái, amely dalba rejtett költészettel szülőapjuk új műfajt csinált.

Az Apa kocsit hajt, a Szabó Rozália, a Takarítónő, a szólóversnek megmaradt Bátor Ventilátor, a Mindenkinek van egy álma / utazzunk el afrikába, a Hú iz visz blek men, hú flajing tu vö szkáj és még jó néhány mű biztos, hogy a magyar nyelvű irodalom maradandó értéke lett.

A Varga Stúdióban készített Pánik Ping Pong és a Front Line, melyek még az úgynevezett művészfilmek szokásos szabadságához, személyességéhez és öntörvényűségéhez képest is megdöbbentő nyilvánvalósággal és közvetlenséggel hordozzák magukon Bada Tibor személyiségét, gondolkozási és alkotói habitusát.

Mindezek mellett itt vannak még, feldolgozásra várva a róla készített portréfilmek, meg azok a mozgóképes produkciók, amelyekben ő játszik felkért színészként. Ezek is általában olyan megjelenései, amelyekben, figurák mögé rejtve vagy nem, önmagát kellett adnia. Azok a rendezők, akik efféle vendégjátékokra hívták meg, ismerték, és tisztelték annak a kisugárzásnak az erejét és kivételes jellegét, ami Badából áradt. Felismerték figurájának és művészetének hiteles voltát, és tisztában voltak azzal, hogy Bada Dada megjelenítése, az ő szerepvállalása nagy mértékben hitelesíti majd a munkájukat. A kollegának szóló tiszteletadás éppen úgy benne volt ezekben a felkérésekben, mint a meghívott részéről a csorbítatlan, de másokat szolgáló szabadságérzés kiélése, valamint egy-egy olyan cameo-szerep eljátszásának lehetősége felett érzett öröm és büszkeség, amit csak olyan súlyú személyiségek szoktak megkapni, mint például Marshall McLuhan Woody Allentől vagy Hitchcock és Godard önmagától.

A dada, ha meggondoljuk, az avantgárd mozgalmak legkristálytisztább stílusaként több volt mindig más formabontó és teremtő, stílusgazda iskoláknál. Éppen azáltal, hogy – miután túllépett a művészeten –, a régi alkotói magatartások és a hagyományok béklyóitól megszabadult fantázia, költészet és személyiség együttese önnön szabad formáiban őrizte azt meg.

A művészet azokban élt tovább inspiráló látszathalált. Ehhez tényleg nem kell semmi más, csak tiszta agy és tehetség. Bada Tibornak ahhoz, hogy Bada Dadának nyilváníthassa magát, ezeket a benne élő formákat kellett, önámítás nélkül, megtanult, majd megtagadott, majd önkifejezése számára megtisztított állapotban, újra felépített kifejezési módok szerint, magasabb szinteken újratanulnia, tökéletesítenie, és használnia.

Emlékeztetnék arra, hogy Bada Dada a legújabb kori, azaz napjaink, avantgárd vagy alternatív képcsinálói többségétől – hogy egymás mellé helyezzek egymás mellé nem illő fogalmakat magam is – alapvetően különbözött abban a tekintetben is, hogy nem volt amatőr. Rendkívül tudatoson, maximális igényességgel dolgozó képzőművészként élt, amiben személyes elkötelezettségén túl a megfelelő időben elsajátított tanulmányai segítették, amelyeket egyrészt az Újvidéken lévő Bogdan Suput Iparművészeti Szakközépiskola grafikai szakán, másrészt a Belgrádi újságíró iskolán folytatott, ahol technikai szerkesztői oklevelet szerzett. Igényessége és tudatossága a professzionális alkotóművész felkészültségéből (is) fakadt. Ha valaki hasonló, vagy legalább minimális felkészültséggel vagy érzékenységgel nézi végig például képzőművészeti munkáit, lehetetlen, hogy akár az elődöktől legelrugaszkodottabbnak tűnő művein is fel ne fedezze a precíz (kedvenc kifejezése volt !), végtelenül tudatos szerkesztést. Más kérdés persze, hogy milyen művészektől emelt képeibe eljárásokat, motívumokat, miként és mire használta fel vagy idézte meg sajátosan azokat; magába építette és úgy dolgozta fel az élményt, vagy beállt profi másolóként az őket követők közé (amit, tudjuk, soha nem tett). Kivételes érzékenysége, ami magánéletében sok-sok gondot okozott neki, művészet utáni alkotóként nagymértékben segítette. Csontváry, Munch, Picasso, Szinyei, Wahorn, Laca és ef Zámbó éppúgy sokat adott neki, mint Ian Curtis (Joy Division), és folytathatnám a hosszú névsort. Időnként elég volt egy újságfotó vagy egy furcsa fény a Rákos patak fölött, és víziói kiáradtak. Ezek kezelésének tekintetében vannak különbségek a kezdeti, botrányokat és heves szubkulturális sikereket hozó, vad munkái és az utóbbi tizenöt év csendesebb visszhangú, de elmélyültebb, sőt, klasszikus erejű, minden tekintetben nagy léptékű képzőművészetet eredményező időszaka között. Ekkorra Bada a saját festészetében, és általában, a képzőművészet általános mércéivel mérve is összegző erejű alkotásokat létrehozó, nagy festő lett.
Sok kedvencem között, ami a badai műfajokat illeti, ha különbségeket tehetek, talán performanszait szerettem a legjobban.

Tibornak sikerült az, ami Magyarországon korábban egyetlen performer kollegájának sem, és tapasztalataim szerint, a mi kultúránkon túl is csak nagyon keveseknek. Fellépéseiben egyesítette az elmesélést és a megjelenítést, a spontán játékot és gesztusainak tudatos elvágását, a kalandot és az öniróniát. Performanszainak egyszerre volt alanya és tárgya, de a helyzetváltások olyan sebességgel és finomsággal váltogatták, esetenként többször is egymást, hogy nézője ettől tért magához, ezáltal világosította meg őt a látott és a hallott élmény. Bada tényleg túl volt a színház és a performansz világainak különbségein, hasonlóságain és összemosásain, hiszen az e területeken dolgozók nagy többségénél (mindegyikénél) sokkal több műfajú és érzékenyebb művész volt. Jelmezei megválogatásától kezdve, a nézőkkel folytatott testi és verbális kommunikáción, meg a partnereivel megvalósított viszonyain túl ilyenkor barangolt a legmélyebben önmagában. Boldog vagyok, mert úgy érzem, alkalmanként az én számomra is megnyílt ez a belső világ.

bada2
BADABARLANG

Szombathy Bálint írta róla:

Legelsõ képeit lécekre, deszkákra festette a nyolcvanas évek elején, s ez a szokatlan anyaghasználat már mintha megelõlegezte volna késõbbi életfilozófiáját, a nonkonformizmus és a kívülállás elutasító magatartását. Anarchista felhangokkal megtűzdelt prózaverseiben az élet groteszk, kesernyés humorral, sõt nem egyszer gúnnyal átitatott esszenciáját kereste. Képi és szöveges művészetében saját élményvilága és közölnivalója összecsengett a világ tágabb szellemi horizontjaira rátelepedõ szubkultúra stilisztikai választékával, rendhagyó poétikai és magatartásbeli attitűdjével. Ízig-vérig urbánus lelkületű lázadó volt, akit zsigereiben provokált a vidékies észjárás, az önmagába forduló regionális életforma merevsége és szellemtelensége. Bada Tibor – művésznevén Bada Dada – az irónia lencséjén át szemlélte a kisszerű környezet jelenségeit, miközben annak egyik-másik alapmintájából és archetípusából antihõst kreált (Szabó Rozáliát agyonbaszta a villám, Apa kocsit hajt, Odasózó Tózó, Konán birtokán stb.).

BADADADA MEGNYIKVÁNULÁSOK:

MŰVÉSZCSINÁLLÁS

Az 1970 évek első felében a szabadkai Harambasa utcai Anex képzőművészeti galériának vezetője voltam. A kortárs képzőművészek kiállításának sorozatát szerveztem, de közben jöttek ukázok: 1974 nyarán hívatott a községi szakszervezeti vezetőség, hogy az önigazgatás szellemében egy dolgozó festőművésznek kell májusban tárlatot szervezni. Mivel Szabadka legnagyobb gyára a Sever villanymotorgyár volt – általában innen kerültek ki a szakszervezeti vezetők is, így a feladat az volt, hogy egy szeveres munkásból kell festőművészt csinálni.

A községi vezetők szerint Nikola Lukač esztergályos szakmunkásból kellett két hónap alatt festőművészt faragnom. A becsületes fémmunkás csak bámult, de nem mert tiltakozni a pártfeladat ellen. Festővásznat, festéket, ecsetet, állványt vettem és elkezdődött a művészcsinálás. Útmutatásaim szerint Nikola igyekezett, de a művek förtelmesek voltak. Ennek ellenére a politikusok óhaja az volt, hogy önálló tárlatot, színvonalas katalógust, nagy ceremóniás megnyitót és kellő sajtóvisszhangot szervezzek.

Eljött a nagy nap – a politikusok megnyitottak a kiállítást, programszerű beszédükben elmondták, hogy a művészet nem adottság, hanem hozzáállás kérdése. A kiállított képeken pedig – annak ellenére, hogy absztrakt-dadaistaszerű alkotások – felfedezhető, hogy a szocializmus győzedelmeskedik az imperializmus felett.

Utána gratuláltak nekem a művészcsináláshoz, majd rengetek birsalmapálinkát ittak és vécében együtt hánytak a megrendelők és a művész.

Máriás Béla – művésznevén drMáriás (Újvidék, 1966] –) festő, író, zenész. Összművészetinek is mondható munkásságára főleg a harsány és kritikai hangvétel, valamint a kelet-európai identitásból, történelmi és politikai sajátosságokból fakadó létkérdések jellemzők. Alkotói nyelvezetében az avantgárd, a dadaizmus, a pop-art és a szürrealizmus eszközeivel operál. Művészeti, közírói tevékenységét társadalomsebészetként definiálja. Számos egyéni és csoportos kiállítás résztvevője, Budapesten az A38 Hajó és a Godot Galéria rendszeres kiállítója, emellett a Ludwig Múzeumban, a Műcsarnokban, a Francia Intézetben, a Raiffeisen galériában és számos más kiállítóhelyen is láthatók voltak alkotásai, valamint külföldön Londonban, New Yorkban, Pekingben, Berlinben, Bécsben, Prágában, Belgrádban és egyebütt. Festményei számos magángyűjteményben megtalálhatók. Lomtalanítás és Egy halott naplója című prózaköteteit Kínában is kiadták.

03
Máriás Béla
95100146 3035112499889329 5499150558134534144 o
88253662 2910856495648264 878174594165374976 o
74682694 2698607896873126 1215337966512111616 o
42182179 1983030628430860 8915260553442623488 o
48164573 2095279590539296 4502260250409172992 o
14883533 1240933002640630 5595081782840523008 o
Mária és Károly
05 Geronazzo Mária Munch Madonnájaként
7P8Ta5fvOh3OCMFUs

Skonda Máriának nyilatkozta::

„drMáriás – tényleg doktor?”- adódik rögtön a kérdés. Máriás Béla festőművész, író, zenész fanyar mosollyal válaszol: „Ahogy vesszük! Tudományos fokozatom nincs, de remélem, műveimmel amolyan lélekdoktor vagyok, hiszen több művészeti ágban a minket körülvevő társadalmi események és személyek művészi analízisével, groteszk ábrázolásával felmutatok egy másik világot, amely visszahat és változtat. Ilyen értelemben vagyok ’társadalomsebész’ – azaz drMáriás.”

Először akkor ragadt rá ez a megszólítás, amikor a barátaival Újvidéken megalakította a Tudósok zenekart, amelyben ketten voltak frontemberek, ő és Bada Dada, aki kiszámíthatatlan radikális avantgárd személyiség volt, ő pedig hozzá képest konzervatívnak tűnt, így ketten együtt két látszólagos ellenpont voltak, s így lett ő a doktor! „Szegény Dada már néhány éve nincs köztünk…” – mondja, majd egyik festményét magyarázva említi, hogy Gömbösöknek nevezték őket. Mint mondja, a Vajdaságban a magyarokat a szerbek „gömbösöknek” nevezik az 1941-e visszacsatolás óta, az egykori miniszterelnök, Gömbös Gyulára utalva. A történelmi háttér már feledésbe merült, de a gúnynév generációkon át megmaradt, meséli. A történelemmel kapcsolatban még megemlíti, hogy a Vajdaságnak vannak rajta kívül még neves szülöttei, például Rákosi Mátyás. „Van hová visszanyúlnom, ha történelmi személyiségeket keresek, nem?”- kérdezi kicsit gunyorosan.

„Ha nincs is doktorátusom, azért a gyógyítás mindig közel állt hozzám – édesapám Újvidéken, a Péterváradi Kórház igazgatója, híres belgyógyász volt, így beleláthattam közelről a kórházi életbe és az orvosi hivatásba, de az orvosi pálya még sem vonzott igazán. Sokkal inkább édesanyám hivatása hatott erősen a pályám későbbi alakulására. Ő az Újvidéki Rádió komolyzenei főszerkesztője volt és jó nevű jazz zenész. Így végül zenét tanultam a Belgrádi Zeneakadémián, majd miután a háború miatt Magyarországra kényszerültem a Budapesti Zeneakadémiára is jártam. Kezdetben zongora volt a hangszerem, majd átváltottam a harsonára – így érkeztem meg a jazzhez, a „kísérleti zenéhez”, amit a mai napig művelek” – beszél a gyökereiről. A festészet és az írás később jött. A sokoldalúság az akkori újvidéki kortárs művészeti szintéren gyakori jelenség volt, többek között említi Ladik Katalint, aki költő, író, képzőművész, énekes és színész, vagy Domonkos Istvánt, aki költő, zenész és festőművész. Ő barátaival már tinédzser korukban egy szenespincében megalakították a „munka ünnepén” a Május 1. Galériát, ahol összejártak, beszélgettek, alkottak, zenéltek, kiállításokat szerveztek. Ez a közösség valamennyiük számára pozitív megtermékenyítő hatású volt. Első képzőművészeti tárgyú írása egy kritika volt, melyet feLugossy László művészetéről jelentetett meg az Új Symposionban.

A Vajdaságban nagy tradíciója van az avantgárd művészetnek, így barátaival sokat jártak kortárs kiállításokra, kísérleti koncertekre, avantgárd színielőadásokra. Ezt a sokszínűséget, nyitottságot hozta magával otthonról, ez hatja át a mai napig szinte „háromszázhatvan fokos” művészetét, folytatta gyökerei bemutatását drMáriás. „A folyamatos átváltás a festés, az írás és a zene között segít elkerülni a sematizmust. Ha nagyon dominál egy alkotásban a mesterségbeli kiforrottság, akkor könnyen elvész belőle a titok, s az iránta való kíváncsiság, amely az igazi művészetet mozgatja.”- vallja. Már az 1980-as években megismerkedett Szentendrén feLugossy Lászlóval, Zámbó Öcsivel és a többi Bizottság-taggal, valamint Bukta Imre festőművésszel, akit a mesterének tart, mint a magyar kortársművészet egyik legjelentősebb alakját.

Így az anyaországban is megtalálta a kapcsolatot a sokoldalú kortárs művészekhez. „De akarva-akaratlanul is kívülálló vagyok, s tudatosan teremtem magamnak azokat a feltételeket, hogy művészetemben szabad maradhassak, s azt csináljak, amit jónak látok, és amit akarok! Nem tartozom és nem is akarok tartozni egyik táborhoz sem és nem igazodom egyik kánon iránymutatásaihoz, ha úgy tetszik dogmáihoz sem” – mondja, és határozott mozdulattal igazítja meg a szemüvegét. Azt a szemüveget, amelyen keresztül a múlt és a jelen számos közéleti, politikai szereplőjét analizálja, boncolgatja, majd a vizsgálat eredményét a nemzetközi képzőművészet hírességeinek stílusában jeleníti meg festményein. Nem csak a festmények, de a szereplők palettája is színes. Sorra kerültek sokan, pápák, diktátorok, politikusok, filozófusok, gazdasági szereplők, hírhedt bűnözők, színészek… II. János Pál pápa, Hitler, Sztálin, Horthy, Marx, Engels, Rákosi, Kádár, Angela Merkel, Gorbacsov, Simicska Lajos, Áder János, Orbán Viktor, Karel Gott és még sokan mások!

Hogyan választ modellt, stílust? Mint mondja, a modellek, azaz a történelem, a múlt és a jelen politikája ott van körülöttünk, magunkba szívjuk tanulmányainkkal, olvasmányainkkal, a napi történésekkel. Inspiráció kell, hogy elinduljon az alkotás, a megjelenítés. Az inspirációt sokszor egy-egy híres képzőművész, híres alkotása adja. „Én nem engedhetem meg magamnak, hogy Schielet, Magritte-ot, Csontváryt, Monet-t vagy Munch-ot vásároljak, hogy csak néhányat említsek, akiknek műveivel szívesen venném körbe magam. Így hát ’barkács’ szinten létrehozom saját kis művészettörténeti gyűjteményemet, és ezekben megjelenítem saját szemüvegemen keresztül a saját ’hősi’ arcképcsarnokomat!” Egy-egy híres alkotó művét csodálva beugrik az általa inspirált modell. Így készült például a híres Magritte kép alapján, mely egy lyukas, tenger felé forduló fejet ábrázol, az ellentengernagy Horthy Miklós képe. „Belefestettem az arcát a lyukba, ahogyan Brüsszelből, Magritte műterméből visszanéz a hazai helyzetre” – adja meg a művész a választ és rögtön néhány példát mutat „drMáriás rendelője” című nem rég, Szombati Bálint szerkesztésében Újvidéken megjelent albumából. A múlt és a jelen összefonódása, a jó és a gonosz összecsapása, a gazdaság, a múlt és a jelen politikájának párhuzamai és mindezt vibráló színekkel, virtuóz stíluskezeléssel – a modellek szinte kiugranak a könyvből. „Ez tényleg társadalomsebészet!” – mondom rácsodálkozva az alkotásokra. Egyik képről a másikra lapozunk, csak úgy röpködnek a gondolatok, a festmények lenyűgözőek, sokszor meghökkentőek – megrázóak. Egy képen XII. Pius ruházatában, megáldó mozdulatával Marx látható – mind a kettő vallás, mutat rá a művész. Vagy Sztálin, akit mint hatékony menedzsert ábrázol: „igen, ha nem nézzük a sok-sok millió áldozatot, akkor akár a hatékonyság példaképe is lehetne a mai menedzser világnak, amely számára az erkölcs sokszor nem több egy viccnél!” Engelst pedig, mint hajléktalant jeleníti meg. Engels a Janus arcúság megtestesítője, aki dúsgazdag tőkések gyermekeként Oscar Wilde-i életet élt és talán különcségből vagy kompenzálásként finanszírozta a nyomorgó Marx életművét, magyarázza a maró iróniát műveiben a „doktor úr”.

A napi politikától jó ideig menekült, de be kellett látnia, hogy áthatja az életünket, bebújik a bőrünk alá, s meghatározza a gondolkodásunkat. „Ezt csak adekvát válasszal lehet kezelni, ami nem más, mint a művészi „tromf”!-” mondja, és máris lapozzuk az albumot. Sorba vesszük a politikai forgószínpad nemzetközi és hazai szereplőit, akiket a saját szemüvegén keresztül, sajátságos iróniával, de híres képzőművészek stílusában jelenít meg. „A politika egy állandó háború. Én a manipulálhatóság ellen harcolok a saját eszközeimmel. Bizony a képeimmel néha azt mutatom be, hogy a király meztelen.” – magyarázza. „Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését nem azért szeretjük, mert megkerüli a problémát, hanem mert kimondja. Ha nem ezt tesszük, akkor sosem gyógyulunk meg” – állítja. Ő a titói rendszerben nőtt fel, ott élt Szerbiában a Milosevic rezsim alatt is – látott bálványokat magasodni és ledőlni. „Megéltem azt, hogy megvernek csak azért, mert magyar, vagyis más nemzetiségű vagyok, így nem könyvből tanultam, hanem megéltem Trianon hatását. De éppen ettől más az élményem, így nem örülök annak, ha a politikusok érzelmekkel üzletelnek, s egyszer a követőik előtt könnyeket hullajtanak, máshol meg az ellenfeleiknek váll veregetve udvarolnak.”

És mit szólnak sajátosan ábrázolt portréjukhoz a ma élő politikusok? „Demokráciában élünk, a fekete autótól talán nem kell félnünk. Van, akinek van humorérzéke, de van, aki megijed és eszközt keres és talál arra, hogy letiltsák, elhallgassák az alkotásaim bemutatását.” – mondja. Mindezt a kiállítások rendezői is nehezen kezelik, ezért sokszor a szerződéses szövegben áthárítják a következményeket. „Ha balhé lesz, azt neked kell elvinni!” A ki nem mondott álláspont a rendezőknél általában az, hogy „csak ezt ússzuk meg…”

Képei utóéletéről meséli, hogy például László Csaba, volt pénzügyminiszter megvásárolta Bokros Lajos portréját, amit később odaajándékozott kollégájának. Úgy tudja, Bokros nem akasztotta ki a képet egyik falára sem. 2006 óta fest politikusportrékat drMáriás. 2014-ben meglepetés érte, mert bejelentés nélkül, még pedig abban a galériában, ahol szinte otthon van, követőre akadt. Igaz, a művésznő csak egy politikust festett, de őt nagy példányszámban. (Nagy Kriszta, művésznevén Tereskova Orbán Viktorról készített képeket. a szerk.) Jelentős médiamarketinget kapott! „Engem, mint előzményt illett volna megemlíteni, legalább lábjegyzetben…” – jegyzi meg ironikusan. „Én a kánonok számára nem létezem, mint mondtam, nem tartozom egyikhez sem, nem is kívánkozom hozzájuk. A művészettörténészek pedig általában alig-alig írnak a kortárs művészekről, különösen a fiatalabbakról nem, akkor miért lennék én kivétel…?” – teszi hozzá a történethez.

Ha már az ismertségnél, megjelenésnél tartunk, akkor mi a helyzet a magyar kortárs művészet-képzőművészet értékelésével a nemzetközi porondon?. drMáriás bejárta szinte a fél világot, zenekarával több száz koncertet adott Európa és Amerika számos országában, melyekhez sok helyen kiállítása is párosult. „Külföldi kortársakkal találkozva újra és újra átéltem azt a pozitív rácsodálkozást, mennyi hasonló kérdés, kihívás és gondolat foglalkoztat minket, bárhol is vagyunk. Negatívumként éltem meg viszont, hogy a nyugat-európaiakat mennyire nem érdekli a mi kelet-európai kultúránk. Egy-egy aktuálpolitikai geg, amit a média világgá röpít, esetenként igen.”- összegzi summásan benyomásait. Talán a kulturális különbségekkel magyarázható ez, vagy a másságtól való félelemmel, amely a vasfüggöny leomlásával megszűnő „egzotikum” érdekességével felerősödött. „De minden élmény inspiráló, minden élmény beépül valahol, valamikor a műveimbe!” – fűzi hozzá.

De van kulturális élet Európán és az USA-n kívül is, figyeljünk Ázsiára, Kínára – hívja fel a figyelmet a világ e részére is. Egy Magyarországon élő kínai műfordító lefordította a „Lomtalanítás” (2004.) című regényét, mely egy pesti bérház lakóinak, mint a rendszerváltás veszteseinek életét mutatja be. A kínaira fordított könyvet 2016-ban kiadták Kínában, több pozitív visszajelzést kapott, melyek zömében a két társadalom közötti sok groteszk párhuzamra mutattak. Egyébként már tizenöt kortárs regényt fordított le ez a műfordító kínaira az utóbbi néhány évben – Kína rendkívül nyitott, figyel, tanul és követ, fűzi hozzá.

A kelet-európai művészek közül leginkább azok futottak be Nyugat-Európában, akiknek alkotásai illeszkednek az ottani kánonba. ”Sajnos nem okvetlenül a minőség az elsődleges, de fontos a piacvédelem szempontja, mert ezek a művek gyakran olcsóbbak és nehezebben menedzselhetőek”- hangsúlyozza. Ilya Kabakov és Erik Bulatov orosz festőművészek viszont teljes életműveikkel befutottak és magasan értékeltek a nemzetközi művészeti világban, teszi hozzá a pozitív példát.

Hogy mi kell a magyar kortárs képzőművészek ismertté tételéhez külföldön? „Először is komoly életművek – ezek megvannak!” – és sorolja azokat a kortársakat példaként, akik szerinte érettek a nemzetközi megjelentetésre. „ S mint mindenhez, kell még komoly anyagi háttér, tőke és politikai akarat!” – mondja. Szerinte fontos lenne, ha a politika markánsan kijelentené, hogy a kortárs művészet érték! Ezzel segíthetne a nagy, értéket képviselő magyar kortárs életműveket komoly művészetmenedzseri munkával Európa jelentős kiállítótermeiben a közönség elé tárni – a siker nem maradna el, állítja drMáriás.

Egyelőre magyar kortárs művészek egzisztenciális helyzete meglehetősen labilis. „Gyakran a lét határozza meg a tudatot, sokszor könnyű ráharapni a pénz ízére – ezzel már ki is alakul a függősség, pedig az alkotó szabadsága nélkül nem igazán születhetnek igazi értékek!” – mondja. Ő megteremtette az anyagi függetlenségét, angoltanárként is dolgozott, rendszeresen ír kritikákat, például az ÉS-nek. „Így aztán azt festek, azt írok, azt zenélek, amit akarok! Közönségem mindig van, mindegy hogy öten vagy nyolcszázan vannak a koncertjeimen, ugyan úgy zenélek. A könyveim is és a képeim is fogynak!” – emeli ki az alkotói szabadságának fontosságát. A kortárs műkereskedelem megerősödéshez elengedhetetlen, hogy újra kialakuljon a polgári attitűd, amelynek természetes alkotó eleme a kultúra.

Vajon jó befektetés a kortárs alkotások gyűjtése? Ő úgy látja, csak befektetésből nem lehet gyűjteményt építeni. „Egy gyűjtemény építéséhez kell az értő módon való építkezés, s kell a szerelem! Egy ilyen gyűjtemény egy adott korszak reprezentáns lenyomata, értéket képvisel és hosszabb távon megtérülő befektetés. Az állami mecenatúra nagyon alacsony szinten van, a magyarországi vállalatok közül csak kevesen ismerik fel – szemben a külföldi példákkal – a mecenatúra, kultúrára fókuszáló CSR fontosságát, megtérülését. Maradnak a magángyűjtők…” ¬¬– összegzi a hazai helyzetet.

De azért van elmozdulás is. Az utóbbi időben kockázati befektetéssel foglalkozó közgazdászok kezdték vásárolni a képeit, meséli. „Már nem csak támogatnak, de már befektetésként is tekintenek vásárlásaikra!” S egy történetet idéz. A napokban együtt ebédelt két módos emberrel, akik egyike már gyűjti a képeit, a másik ingatlan befektető. Az utóbbi megjegyezte, hogy drágák a képei. Ezt válaszolta: „Az én képeim egyenkénti ára alacsonyabb, mint a Te lakásaidnak a négyzetméterára!” drMáriás úgy hallotta, hogy azóta ez a befektető már vásárolt a képei közül…

drMÁRIÁS ZENÉL:

RSS Hírstart hírei