Tegnap, szegedi barátaim meséltek nekem egy kis mesét: 58 évvel ezelőtt született Szegeden egy csodálatos kis szőke hercegnő – mesénkben csak Heli Hercegnőnek nevezzük. A kis Helit mindenki imádta – szép volt és nagyon okos. De annak ellenére, hogy hercegnő volt, ő is csak szertetett játszani a szomszéd gyerekkel és iskolába is járt, mint a többi halandó kislány.
Igaz, az iskolában mindig a legügyesebb volt, a Rókusi Iskolában imádták, a Tömörkény Gimnáziumban is kitűnt szépségével és kreativitásával a többi lány közül. Mindenki Heli barátságát kereste, sokan nem is tudták, hogy ő egy igazi hercegnő, mert sok jó tulajdonsága mellett még szerény is volt. 1983-ban a gimnázium után, tehetségét úgy tudta megmutatni, hogy az egyetemen angol nyelvtanárnak készült, és emellett már tárcákat is írt a szegedi Délmagyarország napilapba. Sokan olvasták és érzeték, hogy a kis Heli Hercegnőre még nagy karrier vár.
Közben Heli álmodozott: álmaiban meleg Toszkán tájakon barangolt, haját mediterrán szelek lobogtatták és virágok illata lengte körül. Egy este a rádióban meghallotta a Szeleczky Zita “Sorrentói emlék” című csodálatos dalát és akkor határozta el, hogy ő Nápoly körül szeretné leélni életét. Másnap beiratkozott a Szegedi Egyetem olasz tanári szakára is, hogy megkezdje az előkészületeket nagy kalandhoz.
Mint ahogy az igazi mesékben történni szokott, Heli Hercegnőnek is voltak vigyázó angyalai – mi Szegeden ezeket csak simán őrangyalnak hívjuk. Heli őrangyalai vigyázták útjait és 1991-ben óvatosan terelgették álmainak tájai, Avelino felé. Ott tárt karokkal várta őt egy vérbeli olasz herceg, Antonio. Mondani sem kell, hogy egy mesében minden megtörténhet, az olasz herceg az első látásra fülig beleszeretett a magyar hercegnőbe, és térdre ereszkedve mondta:
- Egy életem, egy halálom, te csodálatos Heli Hercegnő leszel a feleségem?
- Kedves Antonio, hát hogyne lennék a feleséged, hisz öt éve csak rólad álmodom – felelte a mi kis Helink.
Ezek után csak további csodák keletkeztek: Gellért kis herceg, Lucia kis hercegnő, Randi a Török kávéházban, Szerelem made in Italy, A monogramos szív és a többiek, melyek születendőben vannak.
Ha ma valaki találkozik a mesebeli Heli Hercegnővel, legyen szíves megölelni, mert ma van a születésnapja. A VÍRUSNAPLÓ minden munkatársa és olvasója nevében sok boldogságot kívánok én is neki: Kollár Ferenc, a főszerkesztő.
ZSOLDOS SÁNDOR:
A MENEKÜLŐ EMBER
Tornai Helgának, születésnapjára
A távozni készülő ember igyekszik megszabadulni mindentől, ami teher számára.
Mindegy, hová és miért készül menni (vagy csak másként akar maradni).
Sok mindent aligha vihetünk magunkkal, szinte semmit. Nagy kérdés, miért nem érjük be ennyivel a hétköznapokban?
Sokkal többet törődhetnénk egymással a szinte bénító teherként ránk nehezülő tárgyak tömegétől szabadon. (A fogyasztói társadalom is célirányosabb, talán racionálisabb lehetne, ha kevesebb tárggyal beérnénk…)
Egyre többet gondolkozom azon, mi lenne, ha a könyveim többségén túladnék – mert egyre kevésbé tudok tőlük mozdulni (akár fizikailag, akár szellemileg). Nyilvánvaló, a könyveim által aligha mehetek előrébb, a világ meg megy e nélkül is. A fölhalmozott tudásból általában mások húznak hasznot, nem a tudás „előállítói”.
Hányszor gondoltam már arra, hogy el kellene tűnnöm innen. Az „innen” a jelenlegi körülményeim. Akár maradhatnék Szegeden is, legfeljebb egy új, nagyobb lakás kellene azért.
El kellene tűnnöm innen, ki kellene lépni ebből a lehetetlennek tetsző helyzetből, a hiábavaló napi munkából, a fölösleges kötelezettségekből – és csak azzal törődnék, amivel mindig akartam, olvasnék és néha írnék…
Ehhez elsősorban biztos anyagi háttér kellene/kellett volna. Akár egy mecénás (Rilke herceg- és grófnői közül egy is jól jönne még mindig), akár egy nagyobb váratlan összeg (nyeremény – kölcsön semmiképpen).
Valamilyen polgári biztonság és szabadság lebeg a szemeim előtt, amit nem látok, nem találok ott, ahol élek.
Ez, persze, nem lehetne akadálya az alkotásnak. Talán ez az érzés is megtalálja a maga formáját. Az irodalmi művek jelentős része ezt az elvágyódást (jövőbe, múltba, csak a jelenből el) örökíti tovább. És mégsem lehet kimeríteni a témát. (Kosztolányi szólal meg: az „elégedettek hangos lelki vádja”.)
Egy olyan élet kellene, mint… milyen is? Thomas Mann nyárspolgári álarcában a folyamatos alkotás biztonsága? Vagy Rilke folyamatos útonléte és hihetetlen intenzitású levelezése, de egy borítékban vagy szállodai szobában lehet-e otthon lenni, lehet-e szabadnak lenni?
Szabad. Van-e ilyen? Milyen szabadság kellene ahhoz, hogy otthonosan érezhessük magunkat, hogy ne akarjuk menekülőre fogni?
Nem önmagam elől menekülnék, ha útra kelnék, egyelőre egészen biztosan önmagam megőrzéséért, a jobb élet reményében indulnék…
A jobb élet másutt is viszonylagos (és időleges). Remélem, halálos fenyegetés, háború elől nem kell sosem menekülnöm (és másoknak sem).
Gulyás József majdnem fél százada írta a Forró utakra készen című versében (a számomra akkor Szegednél sokkal otthonosabbnak tűnő Szabadkáról „menekülőben”):
„Veszélyes időkre, / hónaposszobákra, / utcákra rendezkedj be, / tömör poggyászra, / hogy minden pillanatban / fölléphess / egy induló járműre / […] / poggyász, vagyon / és veszélyes emlék nélkül, / se asszonyt, se gyereket, / semmit sem hátrahagyva.” „Csak a legfontosabbakat / csomagold be. / Kis motyóddal / forró utakra készen üldögélj.”
És a felismerés is félszázados, a dalként is élő Végre című Gulyás-versben (ez is, mint az előző a Szegedi versek című kötetében is megjelent): „Végre kimondhatod, / váratott soká: / van honnan szökni, / de nincs hová.”
(Talán már valahol valaki megírta a menekülés-témát az irodalomban. )
Végül is nem menekülés-e mindig valami újra vágyakozni, valamit létrehozni (valami helyett, ami már, így vagy úgy, létezik)?
Ha megpróbálunk fölösleges dolgainktól szabadulni, vajon a valahol még meglévő önmagunkat akarjuk megtalálni vagy egy új, jobb élet reményében tesszük, egyik önmagunktól is megválva?
Bármi legyen is az indíték, büntetlenül nem tehetjük meg!
Ennyit akartam Helgának elmondani pünkösdhétfői írása (https://www.virusnaplo.hu/2021-majus-24-punkosdhetfo-olaszorszagbol-jelentkezik-tornai-helga/) elolvasásakor, meg talán azt, hogy amíg nem leszünk regényhősök, valószínűleg csak elgondolni, megírni (de nem megtenni) tudjuk ezt az igazi nagytakarítást, menekülést. És azt, hogy ez talán nem is baj igazán…
Nagyon boldog szülinapot kívánok, és még nagyon sokat!
Puszillak: Sanyi