2022. JANUÁR 8.- SZABADKAI KÉPESLAPOK, AVAGY ÁLMAIMBAN OLYKOR SÓHAJT SZABADKA

Szerző: | jan 8, 2022 | Vírusnapló, Archívum, Szabadka

A VÍRUSNAPLÓ szabadkai olvasója képeket küldött a nyári és a téli Szabadkáról. Kért, hogy a képek után írjunk Szabadka történetéről is. Megjegyzem, hogy az utobbi egy évben, én több száz oldalat írtam Szabadkáról-Palicsról és a városhoz fűződő emlékeimről – íme néhány VÍRUSNAPLÓ-ban megjelent szabadkai témájú bejegyzésem. Utána pedig jöjjenek az új szabadkai képek.

SZABADKA-PALICS 2021

berbanski dani 1
plaza palic 1
palic 2
palic film festival 2021 43
na stazi oko palickog jezera 25
letnja pozornica amira m 14
sinagoga orgulje 16
sinagoga orgulje 15
Photo 31
Photo 32
Photo 25
Photo 23
Photo 17
Photo 36

Szabadka nevével először viszonylag későn, a 14. század végén találkozunk. A Hunyadi család, majd Török Bálint birtokában lévő település Buda 1541-es eleste után másfél évszázadra a török impérium fennhatósága alá került. Fejlődése Mária Terézia uralkodása alatt kezdődött meg, a szabad királyi városi rangot 1779-ben kapta meg. Igazi virágzásnak az 1880-as években indult, majd a polgárosodással együtt a 20. század első évtizedében nyerte el mai arculatát. A történelmi Magyarország harmadik legnagyobb városának lendületes fejlődését azonban derékba törte az 1918–1920-as impériumváltás.

Györffy György 1963-ban megjelent, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza cí­mű munkájához mellékelt térképén a mai Szabadka területén egy Kér nevű települést tüntetett fel, mellyel kapcsolatban megjegyezte, hogy az a „Kér törzsbeliek települése volt, ahol 1193-ban III. Béla, anyja adományát megújítva, a székesfehérvári ispotályos kereszteseknek adott 3 ekényi földet”.

Szabadka első említése ehhez képest viszonylag későre datálódik. A leendő városról először abban a 14. század végéről származó oklevélben olvashatunk, amely Losonczi István macsói bánnak, Bodrog vármegye főispánjának 1391. május 7-i ítélkezését rögzítette a megye tolvajai, gonosztevői fö­lött. Az itt fennmaradt névjegyzéken szerepelt egy „Zabatkainak mondott Ágoston tolvaj”. Egy 1407-ből származó oklevél Szabadkát olyan faluként említette, ahol a heti vásárt kedden tartották. Bő két évtizeddel később, 1428-ban már mezővárosként írtak róla a korabeli iratok.

1439-ben Albert király 2757 aranyforintért a két Hunyadi Jánosnak adta zálogba Madarast, Towankwthot (Tavankútot), Zabathkát (Szabadkát) és Halast, valamint egy Chewzapa nevű falu felét. Ilyen előzmények után, 1459-ben Szabadka és környéke Hunyadi Mátyás birtoka lett, aki 1462-ben anyjának, Szilágyi Erzsébetnek adta a városhoz tartozó Györgye (Györgyén), Baymok (Bajmok), Napfen (Nagyfény), Chontafeyer (Csantavér), Paly (Palics) pusztákat, majd két évvel később magát a várost rokonának, dengelegi Pongrácz János erdélyi vajdának adományozta, aki 1470-ben megépítette a szabadkai várat. Az erősséget 1730-ban a ferencesek templommá alakították át, amely a mai napig áll.

Mátyás után Szabadka egy rövid ideig előbb II. Ulászló király, majd Corvin János, az 1500-as évek elejétől pedig az Enyingi Török Imre bán tulajdonában állt, aki a város földesuraként és nándorfehérvári várkapitányként 1521-ben a törökök elleni belgrádi ütközetben vesztette életét. Halálát követően a település fia, Török Bálint birtokába került. A 16. század elején élt Szabadkai Mihály (Mikhae de Za­batkke) lírikus, aki az 1515-ben írt, 17 versszakos Szabadkai Mihály éneke Beriszló Péter veszedelméről című költeményében a veszprémi püspök halálát énekelte meg.  

A mohácsi csata, majd Szeged elpusztítását követően I. Szulejmán szultán nagyvezíre, Ibrahim pasa Szabadka alá vonult. Az 1526. szeptember 29. és október 3. között zajló ostrommal azonban kudarcot vallott, az erődítményt nem tudta bevenni. Ekkor lépett a történelem színpadára a Fekete Emberként elhíresült, eredeti nevén Jovan Nenad – Cserni Jován – szerb rablóvezér, aki önmagát cárnak kiáltotta ki, majd Szabadka székhellyel a Bácskát, a Bánságot és a mai Csongrád-Csanád megye egy részét felölelő, portyázásból és szabad rablásból magát fenntartó szerb kérészállamot hozott létre. Rémuralma azonban nem tartott sokáig; 1527 májusában Török Bálint 300 lovassal előbb a szabadkai várat foglalta vissza, majd a Szegeden halálos sebet szerzett Fekete Embert Tornyos falu határában lefejeztette.

Buda 1541-es eleste után a Bácska is a török kezére került, a környék lakossága pedig a környező pusztákra menekült vagy a Ludasi-tó mocsárvilágában rejtőzött el. 1543-ban Szabadkát a budai beglerbégségbe tartozó szegedi szandzsákba sorolták. Várában állandó helyőrség állomásozott. Az 1578. évi török defter Szabadka lakosságát név szerint is feltüntette. A várőrség létszáma 52 fő volt, a település polgári – ekkor zömében szláv – lakosságát pedig 48 háztartás alkotta. Az 1590–91. évi adóösszeírás Szabadkán összesen 63 házat jegyzett fel.

Az elkövetkező bő egy évszázadban a török és a magyar várkatonák portyázása következtében folytatódott a vidék elnéptelenedése. Egy korabeli feljegyzés szerint 1682 körül a szegedi ferencesek Szabadka és Ludas „dalmata” lakosságát a szegedi kolostorba menekítették.

Szabadka és a mai Bácska északi része 1686 októberében szabadult fel. A tiszai határőrvidékhez tartozó Szabadkának 1702-ben már 2000 lakosa volt. A céhek, valamint a kereskedelem fejlődése szempontjából fontos adatokat ad az 1720. évi lakosság-összeírás, mely Szabadka eddig ismert legrégibb kereskedőinek névjegyzékét is tartalmazza. Ez a kimutatás 247 családfőről, vagyis megközelítőleg 2200 fős lélekszámról ad hírt.

1743 tavaszán Szabadkát mint szabadalmazott kamarai mezővárost a vármegye joghatósága alá helyezték. Mária Terézia ugyanebben az évben – 1743. május 7-én – Prágában hitelesítette azt a szabadságlevelet, amelyben a város nevét Szent Máriára változtatta, s egyben pallosjogot, vámmentességet, heti és évi vásártartást, a robot alóli felmentést biztosított a településnek. Az elkövetkező évtizedekben lendületes növekedésnek indult a város népességszáma: 1765-ben 9556 lakost, 1778-ban pedig már 21 471 főt írtak össze.

A 18. században a volt vár közvetlen közelében kezdett el formálódni a városmag. 1751-ben a későbbi főtéren megépült az első városháza. A főépületben ekkor még csupán négy szoba volt: a tanácsterem, az archívum, egy iroda és az adópénztár. 1754-ben eh­hez egy börtönt is építettek. Mária Terézia 1779. január 22-én emelte Szabadkát szabad királyi városi rangra, s egyben Maria Theresiopolisra keresztelte át. A szabadalomlevél egyebek mellett kötelezte a várost, hogy a belterületet árokkal válasszák el a külterületektől, illetve az országutakra sorompókapuk építését rendelte el.

Szabadka tervszerű kiépítése 1820-ban kezdődött meg, amikor Scultety Ferenc királyi biztos építészeti szabályzatot léptetett életbe. Ennek első akkordjaként az akkor már formálódó városi főtéren a régi épület helyére 1826– 1828 között új, emeletes városházát emeltek, amelyről Iványi István 1892-ben egyebek mellett a következőket írta: „magában véve elég csinos és arányos épület, de most már kissé alacsony és a tornyáról is nehezen nyílik a kilátás a szomszéd utcákba, ahol már magasabbak a házak is.”

1836-ban Kászonyi Sándor királyi biztos utasítására kezdődött meg a város utcáinak elnevezése és a házak számozása. A városárok által határolt területek lassan besűrűsödtek, és létrejött az egységes várostest. A mocsarakat lecsapolták, majd kialakították a vízelvezető árokrendszert is. A munkálatok Tóth Sándor mérnök tervei és irányítása mellett 1840 és 1844 között zajlottak.

1830-ban 32 984 lakosával Szabadka az 5. legnépesebb település volt a királyi Magyarországon. A reformkorhoz kötődik az 1840-ben létrejött Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat, a Polgári, valamint a Nemzeti Casino megalakulása, s ekkor indította meg Szép Ferenc a Bitterman Károly nyomdájában előállított első szabadkai lapot, a Honunk állapotát. Ebben a korszakban honosodott meg a városban a lovaglás: 1841-ben a Szász király vasezred egy téli lovaglóiskola felépítését szorgalmazta. Öt évvel később alakult meg a Szabadkai Lóverseny Társaság, amelynek főrészvényesei között Vojnits Barnabás megyei főszolgabíró, Vermes Gábor megyei aljegyző, Zákó István táblabíró nevét is megtaláljuk.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt Szabadka elkerülte a Tisza-vidék pusztulását és a zentaihoz hasonló tragédiát. 1849. március 5-én Szabadkától délnyugatra, a Bajmokhoz közeli Kaponyánál zajlott ütközetben a magyar honvédek és nemzetőrök megállították a városra törő szerb szabadcsapatok támadását.

A Bach-korszak idején Bácska és Szabadka – az országból kiszakítva, egy önálló tartomány részeként – közigazgatásilag Temesvárhoz tartozott. Azonban ezekben az években sem szakadt meg a fejlődése: 1854-ben adták át a nagyközönségnek Szabadka egyik szim­bólumát, a színház épületét. A Scultety János tervezte épületben helyet kapó színház első igazgatója Latabár Endre lett, az 1918-as összeomláskor pedig annak utolsó direktora Nádasdy József volt. Itt kezdődött Blaha Lujzának, a nemzet csalogányának a pályafutása, és e falak között lépett 1905-ben először a világot jelentő deszkákra Kabos Gyula is.

Palicsfürdő az 1850-es években kezdett el fürdővárossá fejlődni. Scultety János tervei alapján 1860-ban építették meg az első emeletes főépületet, a mai Park Szállodát, majd ennek mintájára a század elején a Nagyszállodát, a mai Jezero Szállodát.

A kiegyezés előtti Szabadka társadalmi életéről Brenner Józsefnek, Csáth Géza édesapjának a visszaemlékezései alapján nyerhetünk képet:

„olyan volt itt az élet, mint a faluban; a nép földmíves volt. Iparos osztály alig volt; ami volt, az is német bevándoroltakból tellett ki. Értelmisége pedig csekély volt számra nézve. Lehetett vagy 12-15 ügyvéd, 10-12 orvos, talán 2-3 mérnök vagy 10 tanár s ugyanennyi tanító, 3-4 pap, 3 gyógyszerész, körülbelül 10 magasabb rangú városi hivatalnok. Ezek alkották az értelmiségi osztályt. Állami hivatalok egyáltalán nem voltak, azért, mert a bírósági teendőket is a városiak látták el. (Akkor még nem valának kir[ályi] bíróságok), a katonaság tiszti kara pedig német vala. A legénység meg lengyel. Kereskedő lehetett vagy 50 értelmesebb zsidó. A szó igazi értelmében vett földesuraság, nemesség nem volt a mely vezetője, irányítója kellett volna, hogy legyen a város társadalmi és kulturális életének, mert az a néhány új nemes gazdagabb szabadkai család nem állott azon a műveltségi fokon, hogy megalkothatta, vezethette volna a közéletet. Azok csak egymás között érintkeztek és kerülték a polgársággal és benne az intelligenciával való szorosabb érintkezést. Ezenkívül meg a politikai pártoskodás is gátja volt minden barátságos együttműködésnek. Eh­hez járult az, hogy a német világban, különösen az ötvenes években a magyarság visszavonult a politikai élettől, hivatalt sem vállalt, nem érintkezett az itt állomásozó német nyelvű katonasággal, mely dragonyosok[ból] és később ulánusokból állott. Tisztjeik többnyire gazdag osztrák és cseh fiúk voltak.”

A vasút nagy lendületet adott a fejlődésnek. 1869-ben adták át rendel­tetésének a város pályaudvarát. Az 1870-es években vette kezdetét a mai vá­rosmag kiépülése. Közvetlenül a vasútállomás bejárata előtt 1893-ban kezdték el építeni Szabadka első szecessziós épületeit. Ezen a téren látható Mamuzsich Lázár polgármester Macskovics Titusz szabadkai műépítész által tervezett, olasz reneszánsz stílusban épített palotája. Itt áll az ún. Vermes-féle ház, amelyet Jedlicska János tervezett. A Lechner Ödön által tervezett

Leovits-palota arányos homlokzatával, kapujával, saroktornyával, ívelt ablakai­val, erkélyeivel és a Zsolnay kerámia har­móniájával emelkedik ki. 1895 augusz­tusában kezdték meg Raichle Ferenc tervei alapján a Nemzeti Kaszinó – napjainkban Városi Könyvtár – építését. 1897-ben nyílt meg a Bodula János budapesti műépítész tervei alapján épített Mária Valéria Közkórház.

A távíróhivatalt még a kiegyezés előtt, 1862-ben nyitották meg, a telefonhálózat létesítését 1892-ben hagyta jóvá a Városi Tanács, a villanyvilágítást 1895-ben vezették be, 1896-ban mentőszolgálatot létesítettek. Az első szabadkai villamos 1897. szeptember 7-én indult útjára. 1866-ban alakult meg a Városi Dalárda, 1868-ban a Városi Zene­iskola, 1871-ben az impériumváltás után kényszerkisebbséggé vált magyarság szellemi és kulturális védőbástyája, a mai napig működő Népkör Magyar Művelődési Egyesület. 1871. november 25-én nyitotta meg kapuját a Szabadkai Magyar Királyi Állami Tanítóképző. Nagy népszerűségnek örvendett az 1879-ben megnyílt nyilvános fürdő. Az első mozgófilmet 1899-ben Angelo Bianchi vetítette le a városban, Lifka Sándor pedig 1900-ban itt alapította meg a Monarchia első kinematográfiai vállalatát.

A kiegyezés után indult ugrásszerű fejlődésnek a szabadkai sajtó is. 1871-ben Radits György gimnáziumi tanár indította meg a két évig folyamatosan megjelenő, Bácska című hetilapot. Néhány hónappal később Farkas Antall gimnáziumi tanár szerkesztésében indult meg a Bácskai Híradó. A követke­ző évben a bunyevác Mišećna kronika, illetve magyar testvérlapja, a Havi Krónika jelent meg. Az 1880-as évekre tovább bővült a sajtótermékek palettája a Szabadkai Közlönnyel, a Bácskai Ellenőrrel, a Szabadkai Hírlappal, a Népszavával, a Szabadka és Vidékével, illetve a bunyevác Neven és Subotičke novine című lapokkal.

Az első szabadkai napilapot, a mindössze egy hónapig megjelenő Bácskai Naplót 1896-ban Csillag Károly indította útjára. Egy évvel később került a standokra a Krausz és Fischer nyomdájában előállított Bácskai Hírlap, amely rövid időn belül nagy olvasottságra és befolyásra tett szert. 1903-ban jelent meg a Bácsmegyei Napló napilap első száma, amely 1910-ben Fenyves Ferenc tulajdonába került. A Bácsmegyei Nap­ló ekkor lett az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő, legbefolyásosabb szabadkai napilap. Az 1941-ig megjelenő újság az impériumváltás után kulcsszerepet játszott a kényszerkisebbséggé vált délvidéki magyarság szellemi és politikai életében.

Szabadka és Palicsfürdő infrastrukturális fejlesztése, kiépítése, mai arculatának kialakulása, legismertebb épületei Bíró Károlyhoz, a város utolsó magyar polgármesteréhez kötődnek, aki 1902. december 21-től 1918. november 11-ig állt a település élén.

Alig két hónappal Bíró polgármesterségének kezdete előtt, 1902 októberében adták át a szecesszió egyik remekművének számító szabadkai zsinagógát. Az 1975-ben műemlékké nyilvánított, évtizedekig a teljes megsemmisülés előtt álló, végül néhány évvel ezelőtt a magyar állam támogatásával felújított épület a modern építészet egyik előfutára. Építésére pályázatot hirdettek, melyre Nagy Ferenc és Kladek Lukács vállalkozók, valamint Raichle J. Ferenc és Molczer Károly építészek jelentkeztek. Raichle azonban visszaélésekre gyanakodva hamarosan visszavonta jelentkezését. Ezt követően a Szabadkai Zsidó Hitközség a pályázatot megsemmisítette, majd úgy döntött, hogy átveszi Jakab Dezső és Komor Marcell Szegedre tervezett, ott második helyezést elért pályaművét. A 40 méter magasságú épület legnagyobb értéke az az új szerkezeti megoldás, amely a vasszerkezeten fekvő kupolát nyolc vasoszloppal tartja meg.

Ebben az évben Raichle Ferenc tervei alapján készült el az új főgimnázium, majd 1904-ben családi háza, a Raichle-palota. A vasútállomásra tekintő szecessziós épület homlokzata élénk színhatásával, játékos formáival a Lechner Ödön köréhez tartozó műépítészek alkotásainak stílusát viseli magán. Szabadka mai szimbólumát, a Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján készült városházát az 1828-ban épített egykori városháza helyén négy évig tartó építkezés után, 1912-ben adták át. Az impozáns épület ünnepélyes átadása Hazai Samu hadügyminiszter jelenlétében 1912 szeptemberében nagy tüntetés és kardlapozás közepette zajlott le, mivel a felhergelt szabadkai tömeg – kihasználva az ünnepi alkalom teremtette nyilvánosságot – Tisza István lemondását és választójogot követelt.

A városháza építésével egyidejűleg Komor és Jakab tervei alapján Palicsfürdőn több jelentősebb, a szecesszió jegyeit magán viselő épület született: a Víztorony, a Vigadó, a Női Fürdő, de ekkor épült ki a palicsi Fő sétány is, illetve került helyére a főbejárat déli végén, a tópart közelében álló emlékkút. Még a modern kori olimpiai játé­kok előtt, 1880 és 1914 között zajlottak Palicsfürdőn az Achilles Sportegylet és Vermes Lajos szervezésében a Palicsfürdői Sportjátékok, amelyeken kezdetben a klasszikus ókori számokban, később már kerékpározásban, vívásban és teniszezésben is megmérkőztek a résztvevők. A később Palicsi Olimpiai Játékok néven elhíresült rendezvény gyorsan túllépett a város határain, s több száz nemzetközi résztvevővel zajló, rangos eseménnyé nőtte ki magát. Ennek is köszönhetően Szabadkának a századfordulón több országos, sőt európai hírű versenyzője volt, hogy csak néhányat említsünk közülük: Vermes Lajos, Sztantics György, Száríts János, Matkovics Miklós.

Az iparosodás útjára lépő Szabadkán a századfordulón több gyártelep, malom, téglagyár is épült. A gőzmalom-tulajdonos Horovitz testvérek 1876 júliusában fordultak szeszgyárlétesítési kérésükkel a városi tanácshoz. Az első téglagyárat Macskovics Titusz 1878-ban alapította. A századforduló éveiben adták át rendeltetésének többek között a napjainkra már teljesen elbontott, később Zorka Vegyi Művek néven ismert Klotild Kénsav- és Műtrágyagyárat, illetve Ausztria–Magyarország egyik legnagyobb húsfeldolgozóját, a Hartmann és Conen gyártelepet.

A lendületes építkezések, a színházi és az irodalmi élet térhódítása ellenére azonban a századforduló Szabadkája továbbra is erősen agrárjellegű város volt és maradt; lakosságának fele a környező tanyákon élt, háromnegyed része pedig mezőgazdasággal foglalkozott. A Bácsmegyei Napló 1908. július 7-i száma meglehetősen sötét képet festett a településről és annak lakosságáról:

„Szabadka nem iparos és nem kereskedő város. Itt még a föld az úr […] A földművelés eszközei is jórészt olyanok, mint aminőkkel ősapáink túrták a rögöt. […] A gazdáink kinevetik, aki mást és másként akar termelni, mint ahogyan ők az apjuktól tanulták, az iparosok húzódoznak attól ki nyugatról beszél nekik, a kereskedelem alig akar kimozdulni a maga patriarchális kereteiből. Poros, rendezetlen utcákból áll e város.”

Az egyik helyi lap, a Függetlenség 1912. szeptember 15-i, Nem ünnepelünk! című vezércikkében a Városháza új épületének átadásával kapcsolatban pedig egyenesen úgy fogalmazott, hogy ünneplés helyett „rettegnünk kell a bacillusoktól, a tüdővésztől, mert piszok, szemét van a Kossuth utcát kivéve mindenfelé, nyitott árkok”. A tragikus sorsú költő, Gyóni Géza – 1913-tól másfél évig a legendás Braun Henrik által szerkesztett Bácskai Hírlap napilap Jegyzetek a Napról című rovatának munkatársa – 1913 szeptemberében A Korzó című írásában a szabadkai mentalitásról értekezve írta a következőket:

„az egyik felfogás, amelynek vallói a Korzón szórakozási és egészségi szempontból sétáló kaputosok, azt hirdeti, hogy: Szabadka: város, állítólag szabad királyi város, amelynek ennek következtében néhány órára joga van egy városi utcához. A másik felfogás, amelynek vallói sokkal többen vannak, azt vallja, hogy Szabadka: falu, amelyben a Korzóhoz hasonló flancok kétségtelenül a nagyzási hóbort jelei, s a Kossuth utcán éppen olyan joga van megjelennie a napnak minden órájában a saroglyához kötött csikónak és tehénnek, a vihartól üldözött vad biciklistának és a hajtási szabályokra fütyülő bérkocsisnak, mint akár a verusicsi pusztán. Ez bizony nehéz probléma, és nem is nagyon csodáljuk, hogy az illetékes körök még nem döntöttek abban a kérdésben, hogy város vagyunk-e voltaképp vagy falu.”

Ebben a miliőben kezdte el bontogatni szárnyait Kosztolányi Dezső és Csáth Géza, a magyar irodalomtörténet két kiemelkedő egyénisége. Most csak utalunk arra, hogy Kosztolányi a Pacsirta és az Aranysárkány című művében hűen festette meg s adta vissza az „álmos, poros, tokos, boros” Sárszeg, vagyis Szabadka korabeli hangulatát, lakosainak életmódját és mentalitását. A várost és annak múltját jól ismerő lokálpatrióta, hűen követve Csáth egykori leírását, még most, 2021-ben is megtalálhatja A varázsló kertjének helyszínét. Olvassunk ezért újra bele a korabeli útbaigazításba, s ha Szabadkán járunk, és követjük az itt leírtakat, nem tudunk eltévedni:

„A főtér felől a templomnak tartottunk. Végighaladtunk a parkon. Az öreg gimnáziumi hittanárunk ott ült a rendes padján, egy könyv olvasásába merülve. Köszöntünk neki. Barátságosan integetett. Azután megkerültük a templomot. A fiúk egy vak utcába vezettek, amelyről eddig semmit sem tudtam. Az utca szűk volt, és körülbelül kétszáz lépés hosszú. […] Az utolsó ház előtt állapodtunk meg. Azaz – tulajdonképpen ház nem is látszott, csak kerítés. Festetlen, magas fakerítés; olyan sűrű, hogy a kezet rajta bedugni nem lehetett, és egészen közel kellett hajolni, hogy az ember megláthassa, mi van mögötte.”

Kosztolányival és Csáth Gézával együtt kezdte el közéleti tevékenységét Fenyves Ferenc is, aki Munk Arthúrral, a Titanic megmentésére elsőként induló Carpatia orvosával együtt Kosztolányi legszűkebb baráti köréhez tartozott. Fenyves 1906-ban lett a Bácskai Hírlap munkatársa, a következő évben már a Bácsmegyei Napló szerkesztője volt. Mindannyian ismerték a budapesti lapokban rendszeresen publikáló Milkó Izidort, a Szabadkai Zsidó Hitközség elnökét, akinek elnöksége alatt épült meg a zsinagóga, akárcsak a szabadkai három tudós tanár másik nagy epigonját, Toncs Gusztávot, akinek közvetlen ráhatása volt Kosztolányi költészetére, illetve a szabadkai gimnázium legendás tanárát, Loósz Istvánt.

Az 1910-es, utolsó magyar népszámlálás Szabadkán 94 610 személyt vett nyilvántartásba. Anyanyelvi megoszlás szerint 55 587 magyart, 3514 szerbet, 1913 németet, 100 szlovákot, 60 ruszint, 7 rutént, 39 horvátot és 33 390 egyebet (bunyevácot) mutatott ki. Ezzel Budapest és Szeged után Szabadka a Magyar Királyság harmadik legnagyobb városa volt.

1914-ben azonban kitört a Nagy Háború, s 1918-ban végérvényesen egy új világ jött el. Valahol a lelkük mélyén tudták ezt a szabadkai sajtó munkatársai is. Ennek megélése céljából olvassunk most bele a Bácsmegyei Napló 1918. október 19-i számába:

„Tegnap délután hat órakor történt. A szomorúan fáradt test, melyet erejét meghaladó kór támadott meg, véres hörgés közt viaskodott az elmúlással. Az ágya mellett két ember ült. Nehezen eltitkolható megindulás az arcukon. Két újságíró egy harmadiknak halálos ágyánál […] És ott ültünk ketten Braun Henrik ágya mellett. Valahogyan beleült lelkünkbe az ember sorsa. Beszélni kellett volna a halálosan hörgő emberrel és valami fojtogatta a torkunkat. Braun Henrik nehéz lélegzete ólomsúllyal ülte meg a levegőt. A reménytelenségben nem tudtunk szólni, s lassan felemelkedve ágyában, láthatóan kínos erőlködéssel szólalt meg Braun Henrik:

– Megjött a válasz?

Megdöbbentünk. Hangja valahonnan a mélységből jött és elhaló volt. Szemeit felnyitotta. Tiszták és értelmesek voltak. Valami türelmetlenség volt bennünk, és magyarázólag hozzátette:

– Wilson válasza a Monarchiának?”

Másnap, 1918. október 18-án reggel hét órakor a spanyolnátha szövődményeiben elhunyt Braun Henrik, a szabadkai újságírás doyenje. Temetésére október 21-én került sor. Az összeomlás pusztító kataklizmájának bekövetkezte előtti hetekben, napokban és órákban a kortársak legfeljebb még csak sejthették: Braun Henrik temetése több volt egy jeles szabadkai em­ber búcsúztatásánál, a gyásznál. Ekkor még senki sem tudhatta, hogy ott és akkor Braun Henrikkel együtt hamarosan a Monarchia és addigi formájában szeretett városa, Szabadka is a sírba száll.